Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Stang Mária

fel sem tudtam kelni. Lázas lettem, de hogy mi volt a bajom, azt nem tudtam. Csak most utólag gondolom, hogy tüdőgyulladásom lehetett. Egyedül maradtam, mert a többieknek dolgozni kellett. Nagyon gyenge voltam, felkelni sem tudtam. Csak este, amikor a többiek hazajöttek a munkából, akkor tudtak velem foglalkozni. Egyik nap bejön az „orvosnő” és egy „lityinánt”. (Itt mindenki lityinánt volt.) Az orvosnő magyarázza neki, hogy beteg vagyok, az meg mondja, hogy keljek fel. Nagy nehezen felkeltem, de már összecsináltam magam és újból összeestem. A tiszt int a kezével és azt mondja hogy umeló, umeló, hát meghal ugye? Aztán otthagytak. Este a falumbeliek, a szobatársaim egy kicsit rendbe tettek. A szuterinban volt a „betegszoba”, ahol már voltak fapriccsek, nem kellett a földön feküdnie a betegnek. Itt is két romániai szász volt „ápolónőként”. Nagyon rosszul lehettem, mert az egyik ápolónő elment a barátnőmért, hogy jöjjön le hozzám, mert meghalok. Ezt még hallottam és azt is láttam, hogy a barátnőm a priccsem mellett áll. Egyszerre csak elkezdtem lebegni egy légüres térben és már nem láttam a barátnőmet. Mintha fönt lettem volna a végtelenben és messziről láttam a földgömböt, mint amilyent az iskolában lehetett látni. De az egészet befedte a nagy Németország, amely világoskék volt. Az ország közepén pedig egy hatalmas kőkereszt volt. Egyszerre csak látom, hogy valami szintén lebeg és jön felém, egyre jobban megközelít. Hát látom, ez a Szentháromság. Nagyon rémült voltam, mert egyre csak közeledett felém vakító fénysugárral. Úgy láttam mintha élő, eleven emberek lettek volna. Aztán leült a kőkeresztre én meg elkiáltottam magam: „Vége a háborúnak, vége a háborúnak, megyünk haza! Nem az oroszok győztek, hanem a jó Isten! Aztán nem lebegett már semmi, én is visszaestem a priccsre.

Már otthon voltam. Láttam a nagynyárádi állomást és apámat, ahogy ott áll kocsival. Megyek feléje és kérdeztem, hogy hol van a fekete lovunk? Most szürke lóval jöttél. Mi szegények vagyunk, nekünk nincs féderes ülésünk, csak vesszőből font. Azt mondja apám, hogy az én tiszteletemre kölcsönkérte. Aztán nem emlékszem semmire sem. Másnap reggel jött a barátnőm. Amikor látta, hogy megpihentem, azt mondja nekem: Nahát, te olyan sok mindent beszéltél az éjjel, mi volt veled? Nem tudom - mondtam, de vége a háborúnak és megyünk haza. Igen. Ezt mondtad az éjjel - mondta, de nem igaz. A kolhoz-láger mellett volt 5-6 orosz ház, ahonnan Anna, a barátnőm minden nap hozott nekem tejet. Az asszony kérdezte, hogy hogy vagyok, mire Anna elmesélte neki, hogy mit mondtam éjjel és meg fogok halni. Erre azt mondta az Annának az asszony, hogy a Mária nem hal meg „vojna kaput”, minden „gyévocska” hazamegy. Az éjjel bejelentette a rádió, hogy vége a háborúnak, Mária hazamegy. Egész Szovjetunióban megszólaltak a harangok, május 9-én a „győzelem napján”.

100