Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A honvágy

Braun Ádámné Németországban érzi otthon magát. Harmincnégy éves volt, amikor Magyarországról eljött, a nyilatkozata idején pedig hetvenöt. „Az én erőm itt van!" jelentette ki. Nagyon sokat dolgoztak a korcsmában. Állítja, hogy nincs honvágya, de a szeme elhomályosodik, amikor a magyarországi életéről beszél. A mostani lakása falain a magyarországi ház fényképe lóg. Végül elismerte, hogy nála is működik a honvágy. A régi házba nem volt ereje bemenni, ottjárta idején. Elismeri ugyanakkor hogy nagyon rendes szlovákiai magyar telepesek lakják. Egy újabb megfogalmazást ad Gregor Hohmann: „Mindig szívesen megyek haza. Annak ellenére, hogy nincs rossz dolgom itt. De a haza az a haza. Ott nőttem fel. Apám, anyám ott fekszik a temetőben... Új hazát teremtettem magamnak, itt vannak a gyerekeim. Ezt meg kell emésztenem, ezzel a tudattal kell élnem. De a haza mindig bennem marad. Ott jöttem a világra, ott nőttem fel. Ott voltak az ifjúkorom legszebb, verejtékes évei." Johann Walter arról számol be, hogy édesanyja, apósa és anyósa a bekövetkezett változással nem tudott megbirkózni. Életük utolsó órájáig szenvedtek a honvágytól. Ha valamiről beszéltek, az az otthonvolt. Mindig Magyarországról, Hásságyról folyt a szó. Mi történik ott? Különösen tavasszal és ősszel volt ez az érzés bennük erős. Az idős emberek gyökértelenné váltak. Otthon nagygazdák voltak, Zitauban pedig csak egy segédmunkás lett belőlük. Otthon tekintélyes emberek voltak, itt semmik. Minden büszkeségük a lovakban, az állatállományban volt. Ez most megszűnt. Szívesen visszaköltöztek volna Magyarországra. Amíg testvére nem, addig Maria Walter átéli a honvágy érzését: „Hogy hogyan mutatkozott meg a honvágy? Mindig, amikor hazagondoltam, vagy ha levelet kaptunk, sírtam. Vagy ha egy dalt hallottam a hazáról. így mutatkozott meg. Az én esetemben csak könnyekkel, nálam a honvágy mindig könnyekkel jelentkezik. Nagyon gyakran. 30 év hosszú idő, nagyon hosszú. Ezért is nem utaztam haza, mert soha nem jöttem volna vissza." Honvágyat érez Gisella Herr is: „Az érzelmeimet tekintve nagyon ragaszkodom a hazához. Már amikor Pécsre kerültem, az is nagyon fájt, hogy el kellett jönnöm otthonról. Oroszországban is honvágyam volt, azok persze különleges körülmények voltak, és akkor is jelen volt a honvágy, amikor kitelepítettek bennünket és Németországba kellett jönnünk. Ma is megvan a honvágy még. természetesen vannak emberek, akiknek kevesebb az érzelmük, de én mindig nagyon ragaszkodtam a hazához. A honvágy akkor változott egy kicsit, amikor kezdett jobban menni a sorunk." Az idős emberek honvágya nagyon erős volt Johann Neuberger szerint is, akinek a szülőfalujából elszármazottak közül hárman öngyilkosok lettek. Amikor 1949-ben kiérkezett Németországba, az első kérdés az volt hozzá, hogy mi történt otthon, illetve hogy mikor megyünk haza? Az 1956-os felkelés után azonban már nagyon kevesen gondoltak a közeljövőben történő hazamenetelre. Szerinte a fiatalok számára a „Heimat" egészen mást jelent, hiszen az ő emlékezetüknek csak egy darabját