Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - Az első magyarországi látogatások

foglalták le a régi emlékek. Ahogyan öregszenek, úgy érdeklödnek ők is egyre jobban a szülők szánnazása iránt, és keresik fel a szülők-, illetve a saját szülőfalujukat. Honvágynélküliségről a megkérdezettek közül csak hárman szóltak. Josef Auth említette röviden: „Nekem nem volt honvágyam. Itt telepedtem le, itt kerestem pénzt. Mindig távol voltam otthonról. Ezért nem esett nehezemre bárhol beilleszkednem. Mindig alkalmazkodóképes voltam. Szervezi ugyanakkor a szülőföldön tartandó találkozókat. Josef Brasch 12 évi kanadai tartózkodására, világlátottságára tekintetteljelentette ki, hogy igazi honvágya nincs. Foglalkoztatja ugyanakkor-édesanyja inspirációjára-szülőfalujában szerzett emlékeinek a megírása. Kijelenthetjük tehát, hogy bizonyos korosztályon túl-a kiszakadás idejét illetően-nincs olyan ember, akinél valamilyen formában és nagyságrendben a honvágy ne jelentkezett volna. Az első magyarországi látogatások. Majdnem mindegyik hazalátogató számára megrázó élményt jelentett a visszatérés. Az első hazalátogatók között volt található-miután alapvető szociális gondjait megoldotta-Anton Krem m 1962-ben. „Nem volt egyszerű dolog ennyi év után visszatérni a szülőföldre, ahol mindent otthagytunk, ahol a gyerekkorunkat éltük, ahol ottmaradtak a barátaink, s még néhányan most is ott élnek. Csávollyal és a barátokkal való találkozás nagyon megható volt. Nem is lehet elmondani, milyen nehéz volt. Találkozni a régi iskolatársakkal, németekkel, magyarokkal, rácokkal."-nyilatkozta. Azóta is többször járt a szülőföldjén. Egyedüli problémát a vízum beszerzése jelentett számára. Julius Schmidt nehéz körülményei ellenére kelt útnak ugyanebben az évben. Az első beutazási lehetőség 1963-ban adódott Josef Schmidt előtt. „1963-ban végre kaphattunk útlevelet. Éltünk a lehetőséggel, Henrich Bechttel és annak barátjával, Wasnerrel együtt. Elutaztunk Magyarországra. Először Szentpéterre mentünk, a nővéremhez (Mosonszentpéter-Mosonszentjános-Pusztasomorja). Akkor még élt a férje, a Horváth Péter. Utoljára 1947-ben láttam a nővéremet, amikor Bécsben laktam és Burgenlandban meg Magyarországon kerestem a kenyeremet. 1963-ban átéltük az itteni és ottani életszínvonal közötti nagy különbséget. Nekünk ez anyagi szempontból hallatlanul érdekes volt. A márkánkért annyi forintot kaptunk, hogy pl.6 Pfennigért tudtunk villamosjegyet venni, és Budapesten egy ebéd 1,20 márkába került. Aztán továbbutaztunk Dél-Magyarországra, ahol a már elhunyt Wasner úr lakott, akinek a rokonai még ott éltek Bárban, a Duna menti községben. Aztán Délről felmentünk Pestre. 1946 és 1963 között egyszer sem láttam Budapestet. Nagy élmény volt, ifjúkorom nyomdokain járni és találkozni a régi iskolatársakkal."