Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A Németországba érkezés módjai

a vezetője, aki 1945. március 7-én Bécsben találkozott Franz Bäsch népcsoportvezetővel is. Hadifogságából történt elbocsátását követően, 1945 októbere után a burgenlandi Féltorony [Halbturm] községbe ment rokonaihoz, majd Bécsben telepedett le. A különböző katonai szolgálatokkal, az evakuálással, a meneküléssel a családok nagyrésze szétszakadt. Ilyen helyzetbe került Andreas Nerckar családja is Pusztavámon Fejér Megyében. „Volt három fivérem. A másik kettő a magyaroknál szolgált. Az idősebb fivérem 1944-ben még hazajött Magyarországra Oroszországból, szeptemberben pedig behívták a németek. Középső fivérem Fejér megyében szolgált a magyar seregben. Apámat is behívták októberben Pusztavámról. Úgy hogy anyám egyedül maradt otthon. A lovakat is elvették. Hajói tudom, anyám a nagy szüleimmel együtt menekült el lovas kocsival. A határig értek el. Ott bevagonírozták őket. 1945 közepén tértek vissza Magyarországra. Anyám 1946-ban halt meg. Apám is kijött Németországba. Kint voltak Piengenben a Rajnánál. Hazajött. A második fivérem a magyar seregben volt, amikor összeomlott a 2. front. O kint maradt Ausztriában. A másik bátyám később jött haza Oroszországból. így a pusztavámi kitelepítés megkímélte a családunkat." A szülőföld kényszerű elhagyásának következő, és mint ahogy az előzőekben láttuk, a legnagyobb tömegeket érintő lépcsőjét a magyar törvények szóhasználata szerinti kitelepítés, illetve a német szakirodalomban használt fogalom szerinti kiűzetés (Ausweisung) jelentette. „1946. május 25-ig majdnem teljes nyugalomban éltünk-nyilatkozott a Lapáncsáról (Baranya Megyéből) származó Julius Schmidt. „Még kényszerítettek is, hogy 1-2 kataszteri hold földet vegyünk át, mert a fivérem hazajött a háborúból, a földet meg kellett művelni. Az első földreform után, ami ott volt, ez majdhogynem kötelességszámba ment. Persze megkísérelt az ember kibújni alóla. De a szomszédságban volt egy darab föld, azt megműveltük. 1946. május 25-ig Május 25-én egy kis bizottság érkezett a falunkba. Tudtuk, hogy kitelepítés, vagy kiűzetés lesz. Akkor reggel jöttek, s mi tudtuk, hogy a Volksbund-tagokat internálják. De azt nem tudtuk, hogy a mi családunkat is elzavarják. A bérelt fogadóban volt a bizottság. Anyám fentről be tudott lesni a szobába egy nyitott csövön keresztül, az asztalon és a széken állva. Egész éjjel a bizottságot hallgatta. Május 25-én délután adták ki a kitelepítési listát. Mivel a fivérem kényszerbehívót kapott, rátették a családot a listára. Ez olyan csapás volt, mintha bomba találta volna el a házat. Ez volt apám legnagyobb csalódása egész életében. Gyerekként sosem láttam apámat sírni. Kemény ember volt. Reggel még megpróbáltuk a megbeszélés szerint, a kocsira pakolni, amit magunkkal vittünk volna. Úgy mentünk volna a pályaudvarra, hogy bevagonírozzanak minket. Ebben aztán később csalódnunk kellett. Apámat kerestük. Nem volt sehol. Az istállók valamivel távolabb voltak. Átmegyek az istállóba. Apám ott csimpaszkodott egy ló nyakában és keservesen sírt. Ez nekem, 18 éves fiúnak borzasztó volt... Akkor odamentem a bátyámhoz és azt mondtam: „Te, Josef apánk sír." Nem sírt, amikor meghaltak a szülei, meg amikor a fia elesett. De ekkor sírt.