Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A Németországba érkezés módjai

De mit tudtunk volna tenni? Akkor jött valaki, és azt mondta: „Fogják ki a lovakat! Ezek a lovak meg a kocsi mától az enyémek. Álljanak oda le a kultúrház mellé, onnan katonák kísérik majd magukat. így kerültünk a vagonokba, nem a mi pályaudvarunkon, hanem Beremenden. Hogy jobban strapáljanak bennünket. Törvényt senki nem ismert. ... Egy jó hét múlva értünk Göppingenbe. Akkor jött a láger." Az elszállítás körülményeiről Mayer Teréz, akit ugyancsak 1946-ban űztek ki, a következőket mondta magnetofonszalagra: "Hazamentem [Sásdról, ahol szolgálólány volt-FM], anyám sírt, meg sütött, tésztát csinált az útra. A szalmazsákba belevarrtuk a ruhafélét, azt a keveset, ami volt. Faládába edényt raktunk, meg a bátyám dolgait, a fejszét, meg a nagyfűrészt. Az volt a jó, hogy hazaértem, mert anyámék nem akartak levágni semmi állatot... Levágtam az összes csibét, csak kettőt hagytam, és lesütöttem zsírba. Ez volt a szerencsénk, mert éhezni kellett volna az úton. Elvittek bennünket Sásdra kocsival. A falu végén, Baranyajenőn, le kellett szállni. Kikutattak bennünket. Szerencsénk volt, mert a falu végén laktunk, és ott mindig őrt állítottak a rendőrök, hogy a falusiak ne tudjanak elszökni. Odajött az a fiú, aki sokat állt ott őrt, és ismert bennünket. Csak tegyék vissza, jól van-mondta. Soknak elvették minden holmiját, varrógépét, élelmiszerét, meg mindent. Sásdon bevagoníroztak bennünket. Négy, vagy öt családdal voltunk együtt a kocsiban, már nem tudom biztosan. A vagonban összeraktuk a holminkat, a tetejére tettük a szalmazsákot, amiben a ruha volt. Egy felnőtt tudott rajta feküdni. A kocsi mindkét oldalán, az ajtók mellett raktuk le az ágyneműt, a dunyhákat. Arra feküdtünk, azon aludtunk. Úgy lehet mondani, jól elfértünk. Harkakopácson azonban megállt a vonat és nem ment tovább. Ott álltunk mintegy nyolc napig. Nem tudták, hová vigyenek bennünket. Egyszer aztán estefelé jöttek és mondták, indulunk. Beszálltunk, az ajtókat becsukták, és nem nyitották ki, amíg Pidingbe nem érkeztünk. Ki kellett szállnunk. Tetűztek bennünket. Porral beszórtak, aztán tovább utaztunk. 1946. július 6-án érkeztünk Németország amerikai zónájába." A Baranyajenőhöz közeli Magyarhertelenden a kitelepítés híre felzaklatta a közvéleményt, de az élet csakhamar visszazökkent a régi kerékvágásába. „1948-ban azonban mi kerültünk sorra!"-mesélte Braun Adámné (Zorn Teréz) a történteket. „Soha nem hittük, hogy minket elvisznek! Nem kívánkoztam én ide Németországba, [sírva] Ki lettünk írva. Huszonnyolc család. [...] Nekünk még meg volt mindenünk. Az utolsó éjszakáig bent aludtunk a házban. Akkor jöttek a rendőrök, és... Kocsival vittek el bennünket Magyarszékre az állomásra. Ötven kilós csomagot vihettünk magunkkal. Vittünk zsírt, lisztet, ágyneműt, ruhánkat. Magyarszéken egy éjszakát és egy nappalt töltöttünk, majd onnan elvittek bennünket Dombóvárra. Harminchatan voltunk egy vagonban. A gyerekek nem tudtak felállni. Úgy kuporogtunk a vagonokban. Akik elöl voltak, azok kinyitották az ajtót, és egy kicsit kinéztek. Dombóváron három nap és három éjjel voltunk. Jöttek a látogatók. A lányomhoz