Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A Németországba érkezés módjai

„Felkelni, kinyitni! Holnap reggel 8-kor álljatok kint az utcán. Kocsival, ha van kocsitok. Akiknek volt lovuk, azok szombat délután mentek el. Akinek nem volt lova, mint nekünk sem, azok először német katonákkal Újvidékre mentünk teherautókon szombat délben, ott meg elvették mindenünket, amink volt. Mi feldobáltuk a dolgokat, ők meg le. Mindent ledobáltak. Nem volt egy darab kenyerünk sem. Akkor hajóra kerültünk. Nem kaptunk semmit sem enni. Újvidékről Vukovárra, Vukovárról Mohácsra. Mohácson kaptunk először enni. Mohácson kiszálltunk a hajóról, be a téglagyárba. Ott voltunk 2 napig. Két nap múlva vagoníroztak be bennünket. Nyitott marhavagonok voltak. Esett az eső, ahogy csak bírt. Mohácstól Pécsig bőrig áztunk a nyitott marhavagonokban. ... Akkor átszálltunk zárt vagonokba. Onnan mentünk Sopronba. Néha megálltunk. Akkor mi gyerekek, mivel nem volt mit ennünk, koldulni mentünk. Ha megállt a vonat, akkor 3-4 órát is állt. Akkor mi gyerekek koldulni mentünk a falvakban. Mint bárhol, akinek sok pénze volt, az nem adott semmit. A szegény emberek, azok kiabáltak: „Gyertek ide, gyerekek, adunk!" Itt egy darab kalács, ott egy darab kenyér, vagy valami más... Adtak. Sopronnál megálltunk. Megrongálódtak a sínek. Korábban bombatámadás volt, odalettek a sínek. Nem tudtunk továbbmenni. Volt ott egy sárgarépaföld. Mikor továbbindultunk, nem volt rajta már egy szál répa sem. Mindet leszedtük. Nemcsak mi egyedül, mindenki, aki a vagonokban volt, mert senki nem kapott enni. Aztán értünk Bécs-újhelyre. Akkor kaptunk először enni. Aztán bombariadó volt, minket kitoltak a nyílt pályára. Amikor a riadónak vége volt, megint bementünk. Salzburgig jutottunk. Ott is bombariadó volt. Betoltak minket a hegyek közé. Amikor a riadónak vége volt, egy asszony elkezdett főzni. Ott hátul a vonat mellett. Volt ott egy olyan kis platni. Volt egy kisgyereke, és tejet akart melegíteni neki. A vonat meg elindult, ő meg ott volt közvetlenül mellette. Felugrott, de leesett a vonatról. Mind a két lábát levágta a vonat. Bevitték a kórházba. Aztán továbbmentünk Münchenbe. Münchenben ismét kiszállítottak a vagonokból. Az egyik vagonból ki, a másikba be. Akkor elvittek minket Haarig." A Pest megyei Torbágyon a visszavonuló magyar katonáktól hallotta Mária Walter és édesanyja, hogy a „svábokat elintézik." Erre reagált azután az édesanya, akinek a fia ekkor már a Waffen-SS-ben szolgált, és fogalmazta meg a tennivalókat. „Te, el kell mennünk!"-mondotta a lányának. „Akkor elkezdődött az evakuálás, mi voltunk mindjárt az elsők." Az értékesebb dolgokat otthon hagyták, az értéktelenebbeket vitték magukkal. Egy marhavagonba lettek rakva, amelybe korábban német katonákat szállítottak. A kocsi tele volt tetűvel, amelyek egész úton kínozták őket. Nyolc napon át utaztak Salzburgig, a német határig. A határállomás túl zsúfolt volt, nehezen lehet továbbutazni. Végül karácsony este értek Kalgauba, ahol 2-3 hónapot töltöttek. A nyugati határ felé húzódtak a Volksbund központi vezetőségének a tagjai is. Közülük néhány a Waffen SS-ben teljesített szolgálatot. A „Prinz Eugen Division" soraiban Olaszországban volt található Josef Schmidt, a Volksbund oktatási osztályának