Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

II. Beilleszkedés Báden-Württembergben - Waiblingen város tanácsa és a menekültkérdés

Waiblingen város tanácsa és a menekültkérdés Az első években közvetlen módon a város keveset foglalkozott a menekültek problémáival. Városi méretekben már a speciális szervek jártak ugyanis el, többek között a menekültügyi biztos, a vöröskereszt, a lágerigazgatóság. Ezek munkájához nyújtott a város a maga eszközeivel segítséget. Biztosította a város területén működő két láger számára a szükséges helyiségeket, működtette a lágerek konyháját, felhívást adott ki a menekülteknek magánlakásokban történő elhelyezésére, ami azonban Waiblingenben sem aratott nagy sikert. A menekültek nagy része a későbbiek folyamán a kerületben keresett magának lakhelyet. 59 f Az első menekülttranszport 1946. február 18-án érkezett. Április 12-én a malmsheimi lágerből egy 287 fős, a magyarországi Elek községből származó transzportot irányítottak a városba. Szeptember és november között 13 transzportban újabb 533 menekült és kiűzött követte őket, köztük magyarországi németek is, többek között csávolyiak. Ezeket a transzportokat a waiblingeni kerület különböző karantén-lágeréből származottakból állították össze. Néhány hónap alatt kiderült, hogy ezt a szigorú rendet nem mindenhol tartják be. Az Ulmban működő átmenő menekültlágerből érkezőktől szerzett információ alapján állapította meg a waiblingeni láger vezetője, hogy ott a menekülteket nem előírásszerűen kezelik. Ulmban minden további nélkül kimehettek a városba, munka után nézhettek, moziba, vendéglőbe járhattak. Ez a mozgásszabadság a szigorú karantén előírások ellen Waiblingenben ellenállást váltott ki. Azt követelték a lágerlakók, hogy a karantén 14 nap elteltével fejeződjön be, mert például a tífusz lappangási ideje is csak 10 nap. Később az is kiderült, hogy a menekültügyi biztos Ulmban nemcsak a városba történő kijárást tette lehetővé, hanem a menekülteknek a rokonokhoz történő utazását is. Nemcsak az amerikai zónában, hanem a brit zónába is. Sőt utazási lehetőséget is szerzett számukra. Ennek következtében számos menekült, minden orvosi engedély nélkül ide-oda utazott. Ismételten előfordult, hogy gyalogosan, vagy feketén utazva feltűntek a falvakban azzal a céllal, hogy helyet keressenek maguknak. Waiblingen város lakosságának a száma rövid idő alatt jelentősen megnőtt. Az 1939-es népszámláláskor még csak 10829, 1946-ban már 14064, 1950-ben pedig 16000 fő lakosa volt a városnak. A szülőföldjükről elűzöttek száma 1950-ben 3679 fő, a népesség 23%-a. Az arány az elűzöttek javára a későbbiekben is jelentősen növekedett. 1958-ban 27%, 1960-ban 30,1% lett, ami jelentősen meghaladta a württembergi 24%-ot. A lakosságnövekedés egyik legfőbb okát a város tanácsának település-politikájában kell keresnünk. Egy, a háború előtt már megszületett elképzelés szerint ugyanis hozzáláttak egy új városrész kialakításához, melyet a menekültek elhelyezésére szántak. A megvalósítása érdekében elfogadták az Elűzöttek és Háborús Károsultak