Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Vargha Dezső

szem ennek. Édesanyám akkor már özvegyasszony volt, gondoltam, hogy csak megvan, nem bántották! Szellemi játékok, fizikai játékok is voltak. Azonkívül kivittek bennünket az állomásra áruszállításokhoz. Én is kétszer voltam. Ez abból állt, hogy érkeztek szerelvényekkel élelmiszerek, nem csak nekünk, hanem az amerikaiaknak is, és akkor azt mondták, hogy ez a tíz sátor ki! Kimentünk a táboron túlra, de fegyveres őrök kíséretében. Mi hordtuk a csomagokat. Ó, de szerettünk volna enni! A négerek ültek mindenütt sorban fegyverrel, széken, és azok néztek bennünket, hogy merre visszük az állomási raktárból a teherautókhoz az élelmiszercsomagokat. De itt is meg volt a fifikája a hadifogolynak! Nagyon sok narancsot vittünk ládában. Egyikünk a ládát leejtette, a narancs szétgurult. A négerek elkezdtek nevetni. Tudták, hogy miről van szó! Aztán szedtük fel a narancsot. Azt már nem vittük, az már a mienk volt. Ahogy kihoztuk a raktárból az élelmiszercsomagokat, mentünk vissza. Hallottuk, hogy Franciaországban nem messze tőlünk, máshol is vannak hadifoglyok. Két féle volt. Az egyik az amerikaiak kezelésében. Ahogy hallottuk, azokban még jobb helyzet volt mint nálunk. Amelyik francia kezelésben volt, az volt a kriminális. A francia katonai parancsnokság alá helyezett hadifogolytáborok, azok voltak a kriminálisak. Bántották is az embereket. Mi amerikai parancsnokság alatt voltunk, oda nem is jöhetett be francia katona. Amelyikek a francia katonai parancsnokságra voltak bízva, azokról nagyon rossz híreket hallottunk. Akkor azt mondtuk, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk az amerikaiaknál. Legalább nem bántottak, nem dolgoztattak. Az sem jó, ha nem dolgozik az ember, de legalább mi tudtunk magunknak foglalkozásokat tartani. Például rajzoltak is, akinek volt ilyen készsége, mert rajztanárok is voltak. A tisztek 1945 novemberében hazajöttek, mi meg ottmaradtunk. Jó, mondtuk magunkban, de azt mondták az amcsik, hogy ránk is sor kerül. Le a kalappal, mert a genfi hadifogolytörvények - voltak jogászok is, akik megmagyarázták nekünk - egy évet engedélyeztek arra, hogy a hadifoglyokat táborokba tartsák. Annak letelte után haza kellett őket szállítani. Minket haza is szállítottak. Egy év múlva én is hazajöttem. Az ottani élethez még annyit, hogy sokunk címét feljegyeztem. Összesen 234 nevet és címet. Amikor ősszel hazajöttek a tisztek, például a Szemenyei Bandi, akivel nagyon jó barátságban voltam, írt egy levelezőlapot az édesanyámnak, és megírta, hogy a kedves fia Franciaországban van hadifogolytáborban. Volt ugyan kórházban, de meggyógyult. Egészséges. Megvigasztalta édesanyámat. Ez volt az első híradás arról, hogy a fia él.