Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Vargha Dezső

magasabb fokon űztek. Ezekből összállítottak egy csapatot, és kihívták az amerikaiakat, és játszottak. Nem érdekelte őket, hogy kikaptak, vagy gólt kaptak. Volt futballpálya is, ahol játszottak. Egyedüli nehézség - szerintem - az étel volt. Hideg ételt kaptunk dobozban. Hemendcx volt benne, egy kis konzervdoboz, meg vaj, egy kevés. Volt benne cukor, cigaretta, tejpor, levespor. Kivételes alkalmakkor volt magyar gyomornak való étel, karácsonykor, újévkor, amikor rántottszelelet adtak burgonyával. Nekünk ez felséges étel volt. Úgyhogy én például annyira megsínylettem, hogy negyven kiló lettem. Reggel kaptunk kávét, amennyit akartunk. Literszám adták. Ebédre néha főzelékféléket kaptunk, meg ilyen dobozokat. Este mindig ilyen dobozban lévő hideg ételek voltak. Állandóan fogytam, fogytam. Mindig mértek. Amikor elértem a negyven kilót, akkor beutaltak a kórházba. Olt voltam két hétig. Feljavító kúrán! Nagyon jó volt. Két hétnél tovább nem lehettünk ott, peddig télen jó volt a melegen lenni. Minden nap mértek, valamit javultam. Egypár kilói fölszedtem, és akkor visszamentem a sátorba. Az amerikaiak bennünket zászlósokat - itt is úgy hívtak bennünket, hogy tisztjelöltek - egyáltalán nem ismertek el tisztnek. Legénység voltunk. Ez abban nyilvánult meg, hogy a tiszteknek adlak zsoldot, dollárutalványt, azzal, hogy amikor majd hazajönnek, beváltják. Nekünk nem adlak semmit. Sem az egyszerű honvédnak, sem nekünk zászlósoknak. Hál persze irigykedtünk. Az lett a következménye, hogy a beváltásból nem lett semmi. Amikor hazahozlak a tiszteket és jelentkeztek, hogy van dollárutalványuk, vagy elvették tőlük, vagy pedig azt mondták, hogy vigye haza, nem fogják ezeket beváltani. Ez már 1946/1947-ben volt. Fertőző betegségek voltak, de nem nagy mértékben. A betegeket azonnal bevitték egy elkülönített helyre. Influenza az volt persze. Ilyen nagy tömegben nem is lehet csodálni. Bár hideg volt. Egypáran meghaltak. Ott eltemetlek néhányat, főleg öreg tiszleket. Tényleges tiszteket. Mi fiatalok bírtuk. Pláne ilyen mint én is, akinek nem volt családja. Csak az édesanyám volt itthon. De voltak ott családosok, akik állandóan a családjukról beszéltek. Akkor én nem tudtam megérteni, hogy mit jelent az, hogy mi van a gyerekeimmel, a feleségemmel, a földemmel? A parasztlegények egyre csak azl mondták, hogy mi lehet otthon. Mert jöttek ám a rémhírek. Az amerikai újságokban is közölték, hogy Magyarországon inlernálőtáborok vannak, stb. A családosoknak volt a legrosszabb. Most utólag visszagondolva. Mindig arról beszéltek. Elmondták az egész életüket, a gyerekeiket, a tanulásukat. Jaj, most mi van velük? Egy vesztett háború után mi történik otthon a családjukkal? Hát én, mondtam, elvégeztem az egyetemet, hazamegyek, és biztosan hasznát ve-