Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Kővágó János

tek kétségbe esve vártak már. Mi lesz velünk? Ürítik a kórházal. Segítségemre volt egy német tiszt, egy Grunds nevű őrnagy, akivel egy szobában feküdtem. Azt mondta, mondjam meg az embereknek, aki úgy érzi magát, hogy szállítható, az fél óra múlva a kórház kapujánál sorakozzon. Ott sorakoztunk. Megállított egy német gépkocsi oszlopot, és az elszállította a magyar sebesülteket. Hosszú vándorlás után a keleti-tengerparti Rostockba kötöttünk ki. Egyik kórház sem fogadott be bennünket, mert mindegyik túlzsúfolt volt. Rostockban voltunk néhány napig. Akkor mankóval már tudtam menni. Kimentem a városba és láttam magyar egyenruhás katonákat. Megkérdeztem tőlük, vannak-e itt magyarok. Mondták, hogy igen, a Blücher-kaszárnyában van egy pécsi élelmezési osztály, Ziburi alezredes parancsnoksága alatt. Találkoztam szombathelyi ismerőssel is. Amikor visszamentem, egy német hadnagy avval fogadott, hogy mindenki fogja a csomagját, és menjen, ki merre lát. Kap három napi élelmet, és azzal el van intézve. Akkor elhatároztam hogy többet a kórházba nem megyek, hanem ehhez a magyar alakulathoz csatlakozom. Elmentem a Blüehcr-kaszárnyába. Az udvaron találkoztam egy zászlóssal, L. István mohácsi tanárral. Mondtam neki, hogy milyen állapotban vagyok, szeretnék hozzájuk csatlakozni. Nem emelt ellene kifogást. Jöjjek, mert délután öt órakor ők elmennek. Elhagyják Rostockot. Rohantam vissza a kórházba, majd vissza a Blüehcr-kaszárnyába, és ehhez. az. élelmezési oszlophoz csatlakoztam. Lübeck felé mentünk. Borzalmas volt az. utolsó éjszaka. A Keleti-tenger partján mentünk, és ott - úgy látszik - német olajszállító hajókat támadhattak meg, mert az egész tenger égett. Valószínűleg a kiömlött olaj lángot fogott és égett. Először Vismarba mentünk, ott őrületesen bombáztak bennünket. Az egész, város le volt bombázva. Onnan egy Dasso nevű kis keleti-tengeri kikötővárosba érkeztünk, ahol az. utolsó pillanatig úgy éreztük, olt fogjuk hagyni a fogunkat. Bezsúfolva voltunk az utcákba, se előre, se hátra, sehová nem lehetett menni. Egyszer egy amerikai bombázó-raj jelent meg felettünk, és be is jelölte a bombázandó területet, de szerencsérc mégsem bombázott bennünket. Amikor elmentek, mint az. őrültek, úgy hagytuk el a várost. Mintegy 15 kilométerre voltunk Lübeck előtt, amikor jött egy harckocsi-alakulat. A legnagyobb meglepetésünkre, az egyik harckocsizó katona tölcsért alakított ki a kezéből, és azt kérdezte? Hová mentek? Mulattam Lübeck-felé. Még annyit kiabált, hogy ne menjünk sehová, mert itt vannak előttünk az. angolok. Akkor elhúzódtunk egy téglagyárba éjszakára, és másnap reggel tíz órakor nem angol, hanem amerikai páncélosok mentek keresztül rajtunk. Kint álltak, cigarettát, meg csokoládét dobtak le. Ez volt a hadifogságba esésünk, amitől