Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Nemes József

tífuszjárvány Szegeden és Temesváron. Nekik ez tulajdonképpen jól jött, hogy riaszthassák az embereket. Kezdtek válogatni. Csak a nőtleneket viszik, aztán álljanak ki azok, akiknek gyerekük van. Kiálltak. Álljanak ki a nősök. Még mindig sokan voltak. Jelentkezzenek az A-betűsök, stb. Mi azt nem tudtuk, hogy ugyanakkor ezernyolcszázat szedtek össze a hadifoglyoknál, szintén 20-25 év közöttieket, és a kétszázas kerettel együtt levitték őket az állomásra, és bevagoníroztak. Az első egészséges csoportot Szibériába vitték. Rá két napra jelentkezzenek azok, akik kiestek az első csoportból. Azokat megint elvitték. Harmadnap jelentkezzenek a harminc évesek is. Akkor már nekem is jelentkeznem kellett, de még elég sokan voltak, úgy hogy már az L betűnél megálltak. Rám nem került sor. Csak a negyedik nap kerültem a csoportba, és bevagoníroztak. Akkor már kezdett furcsa lenni nekünk, hogy ugyanolyan vagonokba, marhavagonokba, és ugyanúgy, mint a rendes foglyok. Hatvanhat személy volt egy vagonban. Leülni lehetett, de lefeküdni nem. Nem volt annyi hely. Vasrácsos volt. Az első nap még nem volt őrünk a vagonban, és nem volt bezárva az ajtaja, de a második napon már lezárták. Éppen úgy őriztek minket is, mint a többieket. Egészen Konstancáig vittek vonattal, a tengerpartig. Akkor volt alkalmunk, részben Magyarország területén, részben a Temesvár-Lugos útvonalon kidobni a harisnyából kivett vékony gumiból csinált parittyával kis jegyzeteket, amin megkértük a megtalálót, hogy értesítse a szüleinket vagy lestvéreinket. Nem csak én, hanem sokan csinálták ezt. Voltak olyan elfásult emberek is, akik azt mondták, ne keressenek, ne tudják, hogy fogoly vagyok. Volt olyan is kőztük, egy Koczka nevű például, aki két év alatt, amíg haza nem ment betegen, nem írt egy sort sem haza. Nekem egy özvegy édesanyám van, mondta, ő november l-jén kimegy a temetőbe, meggyújt egy gyertyát, elsírja magát, elmond egy imát, de ha én megírom, hogy élek, mindennap fog siratni (könnyezve). Megérkeztünk Konstancára. A Költő Laci meg akart szökni. Biztatott engem is, hogy szökjek meg. Mondtam neki, hogyan képzeli a szökést egy ilyen városban, ahol katonai kordon között kísértek a vasútállomásról a partig. Képtelenség. Alig hogy meggyőzni próbáltam, lövéseket hallottunk. Két fiú megszökött, akiket mindjárt lelőttek. És hogy meglegyen a kétezer személy, egy postást és egy vasutast az oroszok elfogtak és közénk tettek. Konstancán a Transsylvania elnevezésű román luxusgőzősnek az alagsorába hajóztak bennünket be. Amikor a hajóra felértünk, a folyosóra, egy román szakaszvezető, egy tengerész-szakaszvezető kérdezte, hogy ki tud közülünk románul. Jelentkeztem. Tudsz románul? Igen. Hová valósi vagy? Dévai. Én tordai. Na jól van, közel vagyunk egymáshoz. Keress még