Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Tecker Antal

tek, mit majszolsz? Mit eszel? Hát, mondtam, itt egy falat. Nekem is, nekem is adjál! Mondtam, hogy örülök, hogy nekem megvan. Másnap betereltek bennünket egy épületbe. Akkor ez a tüzér tizedes meg is halt. Éjszaka lehetett hallani, hogy közel van a front. Dörgött. Gondoltam, hogy itt mindenhogyan végünk lesz. Amikor szűnt egy kicsit a dolog, akkor kiállították a népet, aki tud menni, az álljon félre. Odaállt egy komissió. Oda kellett állni, megfordulni, hogy tud-e menni az illető. Minden erőmet összeszedtem és odaálltam, megfordultam. Beraktak a csoportba. Elindultunk. Aki nem tudott menni, az ott maradt. Hogy mi lett velük, azt nem tudom. Minket kikísértek az állomásra. 1943. március 18-án estem fogságba, ez már huszadika után volt jóval. Elég hosszú sor volt. Jöttek a német „stukák". Ezek a marhák azt hitték, hogy oroszok vagyunk és belénk géppuskáztak. Gyorsan betuszkoltak bennünket a vagonokba, ránkcsukták az. ajtókat és kihúzattak bennünket az állomásról. Még egyszer jól meggéppuskázlak bennünket, aztán egy nagy robaj volt. Megtudtuk, hogy ellőték az. élelmezési kocsit. Ugye, valami kaját csak kellett hozni velünk! Két nap megint nem kaptunk enni. Éjjel mentünk ki. Sötétben. Két munkaszolgálatos volt olt. Éjjel megint nagyon meggépuskáztak bennünket. Meg voltak bolondulva a németek. Én akkor már a csajkát tettem a fejemre, mintha az ért volna valamit. Éreztem, hogy olyan nedves valami mellettem. Mi az isten nyila? Láttam, hogy egy zsidó munkaszolgálatos fekszik melleltem. Montam neki, hogy legalább mászszon el oda a lukig, ahol a szükségletet végezték. „Tele csináltál mindent!" Meglököm. Meg se mozdul. Amikor egy világos részhez értünk, nézem, fekete a kezem. Látom ám, vér. A vagonon keresztül nyakszirten lőtték. Minden nap egyszer kaptunk ennivalót. Minden reggel kinyitották a vagonajtót. „Kaput jcszty?" Igen! Kitették őket. Az erősebbje dobált rájuk földel. Deákkor már dudált a vonat. Úgy hogy a bakancsa, a feje kiállt a halottnak. A sírok eltűntek! Ott nem volt dögcédula, ott nem volt semmi. Mentünk tovább, az az ember ottmaradt. Az eltűnt! Ez ment nap mint nap. Olyan éhes voltam. Aztán meg borzasztóan szomjas. Néha adtak be egy kis vizet. Azt csinálták egyik helyen, ahol megálltunk és volt egy bomatölcsér, amiben sárgás víz volt, hogy konzerves dobozt engedtek le a vagonból, fölhúzták és abból ittak. Az halálos volt. Annyi halott volt másnap! Jól benne voltunk a márciusban, amikor kisütött a nap. A fű is kilátszott. Egyszer megálltunk, ahol folyt egy patak. Azt mondták az orosz katonák, hogy aki tud menni, az menjen le vízért. A Kanicsár Jenő - a címét 50 év után is tudom: Budapest-Rákospalota, Botond utca 25. - olyan nagyon vigyázott rám, mint a gyerekre. Jenő bácsinak szólítottam, mert jó harminc fölött lehetett, én meg 22 voltam. Hozott nekem vizet. Ittam egy