Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Tecker Antal

tos, akire a német köpenyét ráadták. Nem tudott menni. Mondtam neki: Komám, hát nézd, az én lábam is be van kötve, nem tudok menni. Le-le csúszott a kötés, akkor megkötöztem. De amikor már lehajoltam, már ott ált a ruszki és kérdezte: „Mozsna, mozsna?" „Mozsna, Mozsna!" Akkor már megtanultuk. Azt jelentette, hogy tudok-e menni? Tudok! De akkor meg a nyakamba akasztották a zsidó munkaszolgálatost. Ketten tartottuk. Az meg csak úgy rogyott össze. Mondtam neki: Ne csináld ezt! Én is alig . tudok menni! De csak rogyott össze. Mondtam nek: „Állj talpra, mert agyonlőnek! Látta cz a ruszki kísérő, ez a kis katona, hogy nem bírunk evvel az emberrel. Meglökött, és mutatta, hogy vigyük oda az árok szélére. Odavittük. Mutatta, hogy engedjük el. Elengedtük. Nagyon ki leheteti szegény, mert orral belebukott a sáncba, de már tarkón is lőtte. Mentünk tovább. Beértünk egy községbe. Biztosan németek vonultak azon keresztül, mert kirohant a civil lakosság, be a foglyok közé. Megismerték ám a német katonaruhát! Az orosz katonák védték meg őket az agyonveréstől. Éjjel egyszer betereltek bennünket egy kis házba. Úgy álltunk ott, mint a gyula a skatulyában. Jöttek az oroszok és főtt burgonyát, akkorákat mint a vetőburgonya, bedobtak az ajtón. El lehet képzelni, hogy az. emberek agyontaposták egymást! Három-négy halott volt mindjárt. Volt egy német fiú. Annyira félt a haláltól, hogy borzasztó. Olyan lázas, olyan vörös volt, hogy csoda. Reggel elindultunk. Amikor látták, hogy nem tud menni, kivitték a kertbe. Annyira ordítot, sírt, de azt is csak agyonlőtték. A nyakamba kapaszkodott egy tüzér tizedes. Nagyon lázas volt. Azt mondta, nem tud már menni. Megtapogattam a kenyérzsákjál, éreztem, hogy egy jó darab kenyér van benne. Olyan éhes lettem! Te komám, van nálad kenyér, egyél! mondtam neki. Azt mondta, hogy nem tud enni, nem megy le semmi. Csak a havat rágta. Azt mondta: Pajtás, edd meg azt a kis kenyeret! Nekiestem. Alig ment le a torkomon, olyan mohón ettem. Este egy városba értünk. Sötét volt. Azt mondta az. egyik orosz katona, Kijev. Hu!- gondoltam. Innen indultam el, ide értünk vissza. A villamosok ott álltak kilőve. Egy nagy épülethez vittek. A civilek körülkerítct, tek bennünket. Az orosz katona nem engedte odajönni őket. „Davaj, davaj". Láttam, hogy egy orosz nő egy vakablakszerűséghez állt, és a szemével int nekem, de nem mertem odamenni, mert féltem hogy agyonlőnek. Amikor az orosz katona odább ment, akkor láttam, hogy ez a nő oda valamit betett. Csak mindig mentem, tapogattam, egyszer csak odaértem. Benyúltam. Hát ott volt egy sült lángosféle. Akkora volt, mint a két tenyerem. Boldogabb ember aztán nem volt nálam a földön. A többiek kérdez-