Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)
Az átélés - - A 3164209239 számú hadifogoly
volna kimennünk. Elhagytuk a hazánkat, meg hasonlókat. Na, de végül is jórészünket elengedték. A probléma ott kezdődött, hogy nem volt közlekedés. A vasúti közlekedést előtte pár nappal leállították. Talán szénhiány miatt, de ezt nem tudom biztosan. 1945. október utolsó napjaiban vagyunk. Az állomáson bóklászom egy jó barátommal, mikor is egy vasutas megkérdezi, hogy hová akarunk menni. Mondtuk, hogy Pécsre szeretnénk, dehát mivel? Mutatott egy szerelvényt. Oldalfalak nélküli tehervonatot. Ez Pécsre megy, mert szovjet harckocsikat fog szállítani. Hát erre ügyeskcdjük fel magunkat valahogy. De nehogy fékczőfülkésre menjünk, mert abban orosz katona van. Csak akkor ugorjunk majd fel, ha megindult a szerelvény. Az ő tájékoztatása szerint úgy egy-másfél óra múlva el fog indulni. Igaza volt a derék vasutasnak, nem tudtuk megköszönni neki. Elindult, majd megállt a szerelvény, amikor fölugrottunk. Lehasalva, egy ilyen oldalfal nélküli tehervagonon jöttünk haza Pécsig. Még cl kell mondanom valamit Kaposvárról. Egésszen meghatva gondolok vissza azokra a napokra. Különösebben jó ellátásunk ott nem volt, hanem amit a kaposvári lakosság ott csinált, azt életemben soha elfelejteni nem fogom. Reggel, délben, este sokan-sokan kosarakkal jöttek, és hozták az ennivalót, bár az őrség nem vette jó néven, és állandctan zavarta őket. Engem például egy gimnáziumi tanár - a nevét sajnos nem tudom látott cl ebéddel és vacsorával. Minden nap odahozta a kerítéshez, és közölte velem, hogy egy hasonló korú fiát látja most bennem, azért lát el. Amikor szabadultam, szerettem volna megköszönni neki, a lakáscímét tudtam, de nem találtam otthon. Nagyon jól esett valamennyiünknek, és azt hiszem velem együtt mindenki így gondol vissza a kaposvári jószívű emberekre. Tudni kell, hogy 1945. október végén nem éltek olyan jól Magyarországon sem az emberek, és mégis ilyen nagyon-nagyon szépen viselkedtek ott. Megérkeztünk Pécsre. A vasútállomáson itt is fogadott a Vöröskereszt, közölve, hogy nemigen tud ellátni bennünket. Kaptam tőlük egy cigarettát. Mondtam, hogy nem baj, én már itthon vagyok. Haza is értem. Nem tudtak rólam semmit, mert hiszen a Vöröskereszt útján küldött lapot és leveleket valamikor november közepe táján sajátkezűleg én vettem át a postástól. Anyám nagyon meghatódott, hogy megjött a fia. Sírva fakadt, hogy esak egy krumplipaprikással tud ebédre, hogy úgy mondjam, vendégül látni. En csak azt kérdeztem: Mami, hagyma van benne? Hál, édes fiam, miért nc lenne! Hál akkor az csodálatos lesz! Csak arra kellett vigyáznom, hogy egyszerre nc egyek sokat. így érkeztem én haza a hadifogságból, 48 kilósán, köpenyben, csizmásan, mert olyan jő volt az. a nyugati hadifogság, hogy csak csokoládét ettünk és remekül éltünk. Egy ideggyulladásom volt, amiből félő volt, hogy sánta maradok, de hála a jó sorsnak, cz. rendbe jött. Igyekeztem elfelejteni, dc meg kell monya?
