Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - A 3164209239 számú hadifogoly

hál rettenetesen éheztünk. Nagyon nagy szerencsém volt, mert - ma sem tudom milyen kiválasztás alapján - névsort olvastak. Akinek a nevét ol­vasták, annak félre kellett állni, majd teherautón elszállítottak bennün­ket. Nem túl sokunkat. Vonatra raktak, és St. Avoldig meg sem álltunk. Ez Franciaországban, a Maginot-vonalban lévő fogolytábor volt. Később hallottam, hogy nem sokkal az eltávozásunk után Bad-Krcisnachban egy kiütéses tífuszjárvány ütötte fel a fejét, és nagyon sokan elpusztultak. Ast.avoldi fogolytáborral sem tudok tulajdonképpen dicsekedni, mert ez is egy olyan fogolytábor volt, ahol enni nemigen kaptunk, a tisztálko­dásunk szinte lehetetlen volt. Tulajdonképpen már nyár volt. A vízellátást kccskcbőrtömlőkkel oldották meg. Abból tőrtént a fürdés, mosdás és az ivóvízellátás is. A tűző napon a víz jó meleg volt. Tisztálkodásra nem használta senki, mert azt jól megverték volna a többiek. Érdekes volt, hogy közvetlen mellettünk volt egy német csapat, akik egész nap körbe­körbe futottak, saját katonazenckaruk zenéjére. Velünk ilyet nem csinál­tak. Minket kiültettek a fehér sziklákra, mert azon a vidéken minden fe­hér, és rengeteg kő van. Ott a tűző napon ülhettünk. A szó szoros értel­mében be kelleti jelenteni, ha valaki - elnézést kérek - latrinára akart menni. A latrinákról jobb nem beszélni! Volt hadifogoly, aki úgy fulladt bele. Beleesett, mert eltöri a deszka, és ott fulladt meg. Az őrök amerika­iak voltak, dc francia, a Dc Gaulle-félc katonák is tevékenykedtek. De az őrök tulajdonképpen amerikaiak voltak. Nagyon szomorú emlékem fűző­dik ehhez a táborhoz. A július 14-i ünnepséget a francia lakosság a város­ban úgy ünnepelte meg, hogy a fogolytábort megközelítve, bizony szép sortüzet adtak lc ránk. Azt hittük, hogy a st.avoldi táborból hazahoznak már bennünket, mert hiszen szeptember közepe volt már, jó régen vége volt a háborúnak. Gépkocsikra, hatalmas tehergépkocsikra raktak ben­nünket, azóta sem láttam olyan hatalmas nagy teherautót. Az volt az. ér­dekes, hogy a gépkocsivezetők általában mindig fekete katonák voltak. Nagyon jól vezették a teherautókat, és állandóan rágták a rágógumit, ami nekünk elég furcsa volt, mert mi a rágé)gumil nem nagyon ismertük. Ide fűződik még az a csodálatos emlékem is, hogy megtetvesedtem. Én addig tetűt közelről nem láttam, azt sem tudtam, hogy milyen. Ab­ból, hogy mennyit tudtunk tisztálkodni, ez érthető is. Egy nagyon szép svájci karórám volt. Emlék. Egy amerikai őr megkérdezte tőlem, hogy hány óra van. Nem tudtam megmondani neki, megmutattam. Mutatta, hogy közelebbről akarja látni. Gondoltam, hogy úgy látszik nem lát odáig. Levettem a karomról. Megnézte, berakta a felső zsebébe, a másikból ki­szedett egy csomag cigarettát, abból kipöccintett egyet. Számba adta, tü­zet adott és azt mondta, hogy oké. Az. órámmal eltávozott. Úgy látszik, ők is szerelték a szép karórát. A szép svájci karórákat. St. Avoldtól elbúcsúz­za

Next

/
Thumbnails
Contents