Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Farkas Pál

lett volna baj, csak az ifjúságot, a fiatalokat elvitték. Engem is elvittek ki, mint leventét Németországba. A szülőket is ki akarták vinni, de ők nem mentek. Azt mondták, hogy ők innen ebből az országból ki nem mennek! Amikor a front arra ment, őket is ki akarták vinni, de hál nem ment senki. Még el kell mondanom azt is, hogy édesapámékat, tehát azokat a fiatalabb embereket, mert akkor édesapám is negyvenkét-negyvenhárom éves lehetett, ezeket az embereket is bevonultatták. Sárváron voltak, de azért mégis az akkori kormány, vagyis az akkori hatóság engedélyezte, hogy mivel sokgyerekesek voltak, zömmel hazaengedték őket. A fiatalabbakat, akik nem voltak nősök, legényemberek voltak, ezek bent voltak a hadseregben, ezek mind elvoltak. Rengetegen Oroszországban maradtak. Visszatérve Zalamegyébe. Negyvenötben, amikor a felszabadulás megtörtént, akkor röppent a hír, hogy „székelyek Bonyhád a gyülekező". Mindenki ide jöjjön és innen irányítják őket. Hogyan tudták meg a hírt? Nekünk volt egy papunk, aki intézte a dolgainkat. Dr. Németh Kálmán. Nagyon agilis pap volt, szeretett intézkedni. Jött magukkal ő is? Hogyne! Ugyanúgy mint az egyszerű emberek. Ott nem volt autó. Föl a kocsira, egy lóval, két lóval. El tetszik gondolni azt, hogy akinek nem volt lova, hogy mit tett, vagy mit tehetett. Vagy beteg volt valaki. Volt olyan is, aki ott kellett hogy hagyja a beteget. Két vagy három idős ember volt ilyen. A mi községünkben nem, de Horthyvárán hallottam. Ott kellett bizony hagyni, mert nem fért fel a kocsira, ott kellett hagyni. Menekülni kellett, minden ott maradt. Úgy tessék elképzelni, hogy elvitték az oroszok a lovat, elvitték a tehenet, elvittek mindent. Megint ott állt az ember, hogy kellene visszajönni. Az édesapám, ahogy emlékszem, mert én is elvoltam. Én is megszöktem, hazajöttem. Úgy ahogy a front jött én is jöttem szembe a fronttal. Még ott találtam édesapámékat körülbelül március vége felé. Édesapámnak igen jól jött, mert fiatal munkaerő, ugye! Majd aki húzza a kocsit. Befogott két kis csikót, azokat betanítottuk és azokat fogtuk be, majd ő is hozzá egy szerszámmal és a hegyeken, mert ott vannak hegyek is azon a részen és be kellett fogózni, hátul tolni, elől a szerszámmal húzni a kocsit, hogy ide tudjunk jutni. Ide jutottunk Bonyhádra és innen irányítottak minket Alsónánára, ideiglenesen egy bizonyos ideig. Körülbelül két hétig voltunk ottan. Várakozó állásponton voltunk, nem tudtuk, hogy voltaképpen hol lesz a végső helyünk.