Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Farkas Pál

technológiával kellett dolgozni. A kukorica vetésére más technológiát kellett alkalmazni, a burgonya vetését stb. Ezeket mind elkellett sajátítani, de evvel tisztában voltunk. Mindenki dolgozott, földmüveléssel foglalkozott zömmel. Egy-két kivétel, pl. a kovács, volt, de ezek földel is dolgoztak. Szőlőművelés nem volt kint, Bácskában is olyan szerencsénk volt, hogy nem volt szőlő azon a vidéken és így nem kellett a szőlőművelést megtanulni. Azt itt tanultuk meg Véménden. Az egy későbbi időre eseM Az öt községből - úgy ahogy mondtam - körülbelül 36 községbe telepítettek le bennünket. Volt ahol 150-200 család települt. Megmondom őszintén három év után megszerettük a környéket. Megszerettük azért is, mert nagyon jó földek voltak. Láttuk annak az értelmét, hogy az ember dolgozik. Három év után, hallgatjuk a rádiót, hogy a székelyek, a bukovinai székelyek a Bácskából meneküljenek. Zala megye volt az útirány, oda kell menekülni. Ez 1944 októberében történt. Mi Baja alatt voltunk, mi nem voltunk olyan veszélyben. Veszélyben azok voltak, akik Újvidék környékén laktak. Onnan még kb. 100-150 km a határ! A nagynénémék ott voltak. Horthyvárán. Ők 1944. október 8-a körül jöhettek. Hercegszántóról üzentek, hogy ott vannak. Az édesapám átment a kocsival, vitt egy kis élelmet nekik. Ők amit a kocsira feltudtak tenni, a felvevő ruha és az élelem, azt hozták magukkal. A többi ott maradt. Amit Bukovinából hoztunk, az is minden ott maradt Bácskában. Mi is mindent összeszedtünk. Az édesapám ernyőt csinált a kocsira, pokróccal bevonva. Volt egy kislány, egy éveske volt a Juliska, 1943-ban született, annak biztosítottunk helyet és a többiek, én egy tehenet hajtottam, az édesapám fogta a rudat a kocsin, a mama, az édesanyám a szekér mellett mentek. így menekültünk. Az öcsém, a Pista 6-7 darab birkát hajtott. Volt egy sztori is vele. Amikor felértünk Bajára, én fogtam a tehenet, az arra jött amerre én vittem, de a birkák azok nem arra mentek, amerre az öcsém akarta. Egyik erre, a másik arra. Igenám, beértünk Bajára a főtérre, ott mindjárt a Dunaparton és a híd széjjel volt bombázva. Kompon kellett átjönni, dehát ott a németek menekültek. Annyi kocsi, annyi honvédség, meg minden, hogy nem nagyon lehetett a kompra rákerülni. Na elég az hozzá, hogy az öcsém elveszett. Szegény gyerek a birkák után ment és a birkákkal együtt elveszett. Sose felejtem el, az édesanyám annyira sírt, mi lesz a gyerekkel! Megindultunk és szerencsére megtaláltuk a gyereket. Az is sírt mert elhagyta a birkákat és sírt, hogy bennünket hol talál meg.