Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Szabó Endréné

Az este otthon lévő, állatokat etető emberek örömmel újságolták egymásnak, hogy kivertük őket, újra magyarok lettünk. Nem telt el egy fél óra, harckocsik jöttek, mindenkit bezavartak az utcáról és keresték, hogy kik azok akik verekedtek. Jó egy pár embert összeszedtek, elvittek Galántára és bezárták őket a kastélynak a pincéjébe. Utánna Iglóra vitték és sokáig nem engedték ki őket. Háromévig volt az, hogy a gyerekeknek ugyan iskolába be kellett iratkozni, de az iskola nem magyar nyelvű volt. Annyi szlovák tanítót hoztak, hogy azt meg sem lehet mondani. A magyarokra nem volt szükség. Habár kötelező volt a magyar gyerekeknek is odajárni, azért csak magyarul beszéltek. Az én gyerekeim akkor még nem voltak iskolakötelesek, így én megmenekültem attól, hogy be keljen őket íratni. Három évig mi is úgy kerestük a kenyerünket, hogy vártunk, kézimunkáztunk, elhordtuk a piacra Pozsonyba és ebből tengettük az életünket. 1946 nyara végén elterjedt az a hír, hogy a visszacsatolt magyarokat ki fogják telepíteni Csehországba. Mi ezt nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. Egy idő múlva azután, a nyár vége felé, láttuk, hoga a galántai állomáson be vannak vagonírozva emberek és magyarul kiabálnak. Úgy beszéltek, hogy az Ipolyság környéki magyarokat a volt német lakosság helyére Csehországba, a német határ mentére telepítik ki. Azt mondtuk, hogy ez nem lehet,ez nem igaz, ezt nem tehetik meg. Hozzánk is bejöttek a hivatalos emberek, cédulát hoztak, melyen a férjem, a gyerekeim és az én nevem szerepelt. A szüleim és testvéreim nem szerepeltek ezen. Tehát nekünk is Csehországba való kitelepítési listát adtak. Szüleim pedig egy olyat, amivel Magyarországra fognak költözni. Minket nagyon bántott az elszakadás. Amikor kitűzték azt a napot, megint sokan voltak a faluba olyanok, akik megszöktek. Mi nem mertük ilyenre adni a fejünket, mert vártuk, hogy mi fog velünk történni. Az egyik kitelepítettél, akik szintén ilyen papírt kaptak mint mi is, megvártuk, hogy értünk jöjjenek. El is jöttek értünk, de a két gyermekemet nem vittem. Elfogadta a plébános és bevitte a plébániára. így a két gyerekem megmenekült attól, hogy velünk utazzon. A kitelepítés keserves utja. Mi kevés holmival, ismerősökkel egy vagonba kerültünk. Úgy távoztunk el az állomásról, hogy amikor elindultunk - telerakott szerelvény a falubeliekkel és a szomszéd falubeli szegényebb magyarokkal, akik minden motyójukat vitték - a himnuszt énekelték. Rászóltak a népekre, hogy nem szabad, de az akkori magyarok mostmár nemtörődtek azzal sem, hogy agyonverik őket, vagy elviszik a világ végére. 145