Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Petrovics Lajos

ez a sok búza, ez a nagy kazal búza. Én nem tudom, hogy milyen gondolat vezérelte az illetőt, hogy az érdekelte hogy kié, nem hogy örült volna neki, hogy van. Az akkori nehéz helyzetben az országnak ígyis nagyon kevés volt, tehát örülhetettek volna neki, de más gondolat vezérelte, valószínűleg már akkor. A kulák kérdés kezdett már előtérbe kerülni és gondolta, hogy itt is valamiféle kulákkal van dolga, mert sok a búza. Hát ez csak egy kis epizód volt, és csak azért említettem meg, mert ez is új volt nekünk, hogy ilyen munkacsapattal kellett a cséplést végeztetni. Hát aztán ez is megoldódott. Kevesebb lett minden évben, mindig kopott a terület. A legnagyobb baj az volt, hogy akkor már fölvetődött a tsz szervezése és az akkori vezetés nem arra törekedett, hogy mennyit termeljünk egy holdon, hanem arra, hogy ezt a tsz szervezést minnél előbb végrehajtsák. Namost hogyan lehet végrehajtani? Önkéntes alapon ment, természetes dolog, de ez az önkéntesség milyen volt, tudjuk!Mindenki tudja, erről nem érdemes beszélni. Csak annyit mégis ezzel kapcsolatban meg kell hogy emleítsek, hogy pl. én elkészítettem, megtrágyáztam a területet és arra gondoltunk, hogy ez a jó istálló trágya, amit ráhordtunk a jövőben majd hasznos lesz nekünk. És akkor kaptunk egy papírt, melyben értesítettek róla, hogy ezt a területet a tsz fogja megkapni, vagy egy másik illető. Mi meg egy másik helyen kapunk. Hát el lehet képzelni, a vetésforgó hogyan bomlott fel és mennyire nem volt az helyes, mert ugyancsak, már talán kétszer is búza volt azon a területen, ahová kényszerültünk, harmadszor is búzát vetni. Bizony a termésátlag nagyon lecsökkent! Emlékszem, olyan is volt, hogy egy holdon bizony csak 6-8 mázsa búza termett, ami bólyi viszonylatban nagyon szomorú dolog volt. Ez már a politikai kérdésekhez kapcsolódott és gondolom azért sikerült úgy ahogy sikerült. Az emberekkel a kapcsolat kialakítás, az itteni őslakosokkal, lassanlassan mindig előbbre jutott, mert hát egy faluban éltünk, elkerülhetetlen az, hogy egymással ne találkozzunk. Vagy a szomszéd, vagy az utcabeli, vagy éppen a munkahelyen, vagy a határban már ez is hozzásegített az első kicsi kapcsolathoz, ami kialakult. Ez mindig bővült, mindig nagyobb lett. Érdekes volt, amikor Mohácsról hurcoltak be a gépkocsikkal ide bennünket, előbb már említettem, hogy rokonokhoz lettünk lerakva. Az egyik Kossuth Lajos utcai rokonhoz ahogy mentünk apámmal gyalog,elénk fut egy kis alacsony emberke, rákiabál apámra, hogy „Szerbusz Lajos, szerbusz Lajos!" Mondja apám nekem, hogy „mit kar ez a kis em122