Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon 1945-1985 (Pécs, 1990)
II. A nemzetiségi oktatás szervezési gyakorlata - 1. Előzmények a két világháború között
A 2. Bécsi Döntés a nemzetiségi oktatás újabb, negyedik rendszerének kialakítására ösztönözte a kormányt. A miniszterelnök úgy intézkedett, hogy azokban az iskolákban (osztályokban), amelyekben az egységes rendszer szerint történik az oktatás, azokat a tárgyakat is anyanyelven kell oktatni, amelyeket eddig magyar nyelven tanítottak. Átmenetileg lehetőséget biztosítottak a hármas és az egységes rendszer szerinti oktatási forma fenntartására. Előbbit azonban általában csak a visszacsatolt területeken szándékozták alkalmazni. A nemzetiségi iskolahálózat kialakítását feladatul tűző szervezési eljárások a kezdeti, viszonylagos liberalizmustól egyre jobban eltértek, egyre erőszakosabbá váltak. Amíg csak a konszolidálódási igények jelentkeztek, addig a szervezés módszere árnyaltabb. A központi oktatásigazgatási szervek csak igényüket, elképzelésüket közölték a gyakorlati munkát végző helyi szervekkel, elsősorban a megyék főispánjaival. A helyi szerveknek, iskolai önkormányzatoknak módjuk volt a döntések kialakítását befolyásolni. Hallgatólagosan ezt a helyzetet a felsőbbszintű hatóságok tudomásul vették. Már ekkor is megfigyelhető azonban az oktatásigazgatási szervek és a helyi képviselőtestületek, önkormányzatok szembenállása, de ez a felszínen még nem jelentkezett. A pángermán orientáció erősödésekor a módszer egyre erőszakosabb, egyre durvább lett. Elmélyültek a helyi és a központi igazgatási szervek egymással, az oktatásigazgatási szerveknek az előbbiekkel szembeni ellentétei. Nyílt szakításra került sor, melynek eredményeként a gyakorlati szervezést is a központi szervek, elsősorban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a területi oktatásigazgatási szervek végezték. Munkájukat az eljárás merevsége, a népszámlálási adatoknak a döntéseknél történő egysíkú alkalmazása, a mechanikus szemlélet jellemezte, mely a helyi, lakossági, szülői igényeket a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyta. Nem volt meg teljesen a nemzetiségi oktatás anyagi és személyi feltétele sem. Kevés megfelelő képesítésű pedagógus és tanterem állt rendelkezésre. A később felgyorsult szervezés üteme egyre inkább meghaladta az anyagi és a személyi feltételek növekedési ütemét. Különösen élesen jelentkezett ez az 1940-es években, amikor számtalan községben egyszerre magyar, német, horvát, szerb vagy sokac tannyelvű oktatásra tértek át. A minisztérium a hiányosságokat államsegéllyel igyekezett enyhíteni, de az új tanítói állások megszervezésére, új tantermek építésére az államsegélyt többnyire csak ígérni tudta. A rossz anyagi és személyi feltételek ellenére a nemzetiségi oktatás határozott fejlődésnek indult. Az első periódusban még a c) típusú iskolák voltak többségben. A szülők és a kulturális kormányzat törekvése egybe eshetett, így következhetett be a b) típus felé az arányeltolódás. A rendszer alkalmazásának utolsó évében, 1938-ban már a b) típusú iskolák jelentették a nemzetiségi oktatás bázisát.