Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1992/1995. (Pécs, 1995)

Tanulmányok és forrásközlemények a külföldre szakadt és külföldön élő magyarság történetéből - SOLYMÁR IMRE - SZÖTS ZOLTÁN: Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához (III.rész)

Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Falkó, vagy Tomnatik. Nevezett lakosok mind földművesek, s kivéve 600 - kik reformált hitűek - mindannyian igaz hívei a római kath. anyaszentegyháznak; s olyan híven ragaszkodnak ősi magyar szokásaikhoz, hogy idegent még közelségökben sem szívelnek meg: de a jó erkölcsökben 200 évre is hátra vannak, mi éppen nem csoda, ki sem gondoskodván amaz eszközökről, melyek lelki művelésre szolgálhatnának. Főmagasságú Bíbornok urunknak, magyar nemzetünk herczegprímásának, a mi legkegyelmesebb jótevőurunknak és Atyánknak fölötte szomorú hír írok. Két éve már, hogy a kegyes mennyei Atya bennünket bűneink miatt ostoroz. Múlt nyáron a sok hideg eső és vízáradás minden veteményeinket elpusztította, oly barát pedig, ki rajtunk segítne, közelünkben nincsen. A mostoha év sok könnyet facsart ki szemeinkből, de mégis ama vigasztaló reményben élünk: hogy a Fölséges Atya, haragja ostorai, melyeket bűneinkkel megérdemlettünk, eltávoztatja tőlünk, és a jövő nyárra gabonabőséggel ajándékozand meg bennünket. Azonban csak az ég tudja, mi van végezve felőlünk odafönn: az idén még annyi reményünk sincs, - mint volt. Terméketlen száraz évünkön semmi áldás; a gabona legtöbb helyütt ki sem kelt; ha kikelt, a szárazság égette ki, kalászok csak imittamott mutatkozván, vagy az irigy kezek által azok is ellopatván, most már sem magunknak kenyerünk, sem marháink számára szénánk nem levén, a legiszonyatosabb télnek nézünk eléje! Marháink tehát vagy éhen hullanak el, vagy mert vásáron sem keresik és veszik őket, bitangra kell őket bocsátanunk; hozzá a pénznek oly szűkében vagyunk, hogy a föld népe adóját sem képes fizetni; sír a szíve, ha a földekre tekint, mert azok oly elhagyott állapotban vannak, mintha be sem lennének vetve. Vérzik a kebel, látva a sok szegény bukovinai magyart! főképen látva az árvákat és özvegyeket étlenül bujdokolni, kezeiket ég felé terjeszteni, és senki által nem segíttetnü! Sír, búsong mindenki és elhagyottságában nem bír mihez fogni. Munkát nem kap, mert nincs ki dolgoztasson; gabnát (!) nem vehet, nincs miből; adóssága pedig annyi, hogy 5 évi boldog termés sem képes födözni. A hideg szelek egyre dúlnak, nyakunkon a tél, és nincs ruhánk meztelenségünket takarni, nincs fa befűteni! micsoda vigasztalást várhatunk ily ínséges időkben!! kihez folyamodjunk?! Mi édes magyar hazánktól elszakadt bukovinai magyarok hol keressünk menedéket? Hova folyamodjunk máshoz, mint Főmagasságú bíbornok Urunkhoz, magyar nemzetünk kegyes prímásához, minden elhagyott(ak) és szegények édes atyjához?! Sírva borulunk le a legnagyobb alázatossággal Főmagasságú legkegyelmesebb Atyánk lábaihoz, kegyeskedjék fölszólítani egész Magyarországot segédkezésre, nyomassa ki panaszainkat újságokban, hívja föl áldorait körlevélben s hagyja meg nekik kegyelmesen: hogy híveiket is adakozásra buzdítsák. Minden magyar honfi csak 14 krajczárral járuljon a jótékony áldozathoz, s az eltévelyedett szegény bukovinai magyarok fölsegélésére a millió és millió krajczárokból sok ezer forint gyülend egybe: s ama nagylelkű adományokból fele a bukovinai szűkölködő magyarok fölsegítésére, fele az istensegítsi templom fölépítésére fog fordíttatni. Nevezett templomba 2.360 hívő jár, de az épület korhadt faalkotmány, s minden perczben attól félhetünk, hogy a rozzant épület nyakunkba szakad; s ekkor oly menedékünk sem lenne, hol Isten imádására gyűljünk egybe.