Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1992/1995. (Pécs, 1995)

Tanulmányok és forrásközlemények a nemzeti és nemzetiségi kérdés történetéből - SAROSÁCZ GYÖRGY: A Pécs környéki bosnyákok (horvátok) állattartása

határaiban lévő silány, bokros területek hasznosításának tulajdonítható, amelyre a kecskék bizonyultak a legjobbnak. Tömeges tenyésztésükkel az 1880-as évek körül hagytak fel. A legelőelkülönítés idején a juhtartás és a sertések hizlalása mellett a szarvasmarha-tenyésztésük is jelentős. A legelők végleges felosztása azonban megváltoztatta az állattartás jellegét: teljesen kiszorult a kecske és juhtartás. A szarvasmarha igázása egészen a mezőgazdaság átszervezéséig közkedvelt és általános lett. Az állatok betörésének nagy mesterei voltak: jellemző, hogy az őket körülvevő magyarlakta községek lakói az igázásnál horvát szavakat (hajde) használtak. A betanítást a két állat közös jártatásával kezdték, hogy azok párban is szokjanak össze. A jármot csak ezt követően rakták fel a nyakukba, de egy személy -előttük ment és láncon vezette őket. Miután már a jármot megszokták, kocsiba fogták. Bizonyos idő eltelte után már minden vezetés nélkül mentek. A gyeplő használata az 1930-as évektől lett általános. Az állat orrába kovács által készített ovális karikát tettek, amelyhez a gyeplő két szárát hozzákötötték. A gyeplő mindig kenderből volt és kötelesmester készítette. Az állattartást lényeges és alapvető foglalkozásnak tekintették, mert hogy ki milyen gazda volt, azt'nem a föld mennyisége, hanem elsősorban az állatok száma határozta meg. A 10-15 kh földdel rendelkezők egy pár lovon kívül két tehenet és egy anyakocát tartottak. A növendékállatokat igyekeztek olyan időben eladni, amikor azokat a legjobban keresték. A kevés földdel rendelkező gazdák csak úgy tudtak több állatot tartani, ha a növényi hulladékot másoktól vállalt kukoricaszár kivágásával növelni tudták, vagy répát kapáltak. Ilyenkor a gazda csak elvetette a répát: az egyelést, a többszöri kézikapálást, a kiszedést a részes végezte, ezenkívül hazaszállításkor segített a gazdának a föl- és kocsiról történő lerakodásban. A gazda a harmados répáját is hazaszállította. Voltak esős esztendők, amikor a répát a nagy sár miatt nem tudták hazaszállítani, hanem a helyszínen összehordtak és földdel elvermelték, hogy ne fagyjon meg. Az elaprózott kisparaszti gazdálkodás nem tudta kialakítani a legeltető állattartás egy újabb formáját, amelyre takarmány-kiegészítés miatt igen nagy szükség lett volna. Az egyéni legeltetés megszűntetése, a pásztorok kötelező beállítása, a legelők nagy többségének felosztása egyoldalúan a teljes istállózott állattartásra kényszerítette a gazdákat. Pedig minden község határában több, széles kivezető utat meghagytak, amelyek lehetővé tették, hogy azon állatokat is lehessen hajtani. A tarlóföldeken értékes takarmány, a rétek másodszori kaszálása után ismét kizöldültek, és a 10-20 cm hosszúra nőtt fű legeletlen maradt. Csupán egykét gazda próbálkozott a rét legeltetésével. A szarvasmarha újabb egyéni legeltetését sem a családi szervezet, sem a föld művelésére fordítandó munka nem tette lehetővé. Ugyanakkor az istállózott állattartásnál az etetés gyorsabbnak és praktikusabbnak bizonyult, míg a legeltetés jóval több időt igényelt. Minden község határában nagy mennyiségű fű legeletlen maradt, amelyen 300500 db birkát lehetett volna eltartani. A juhtartás korlátozása magával hozta tenyésztésük teljes felhagyását. A szegényebb család földhiánya miatt továbbra sem tarthatott birkát. Tartásukkal néhány gazda próbálkozott egyénileg: egyes községekben több gazda társult, és közösen fogadtak juhászt és béreltek legelőt. A juhokat a bérelt legelőn általában a gabona betakarításáig tartották, amikor a tarló teljesen felszabadult, és a legeltetésre alkalmas fű már nagy lett. A juhtartó gazdáknak ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert nem kellett hetenként