Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

sertések hizlalását. Sertéskonda persze azért maradt a falvakban, a fiatal malacok ós a vemhes anyakocák, valamint az az évben hizlalásra kerülő sertések kijártak a legelőre, mégis nyár végétől - ősz elejétől azok a sertések, amelyeket hízóba fogtak, már ólban maradtak, és a friss kukoricával megkezdődött a hizlalásuk. Összegezve azt mondhatjuk, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás ós a kukorica elterjedése hazánkban együttesen határozták meg azt az új tartási módot, amelynek a sertésállomány nagyrészt lineáris fejlődését köszönhetjük 1848-tól egészen 1942-ig. Hazánk ugyan még a kukoricatermesztós zónájához tartozik, mégis azt kell mondani, hogy a kukorica vetésterülete inkább az ország déli felében foglal el nagyobb területet. Ez nem csak a napfényes órák számával, a talaj felmelegedésével kapcsolatos, de azzal is, ahogy a csapadók eloszlik hazánkban. A Dél-Dunántúl abba a zónába tartozik, ahol az évi csapadék a legtöbb. Másrészt az sem közömbös, hogy az évi csapadék hogyan oszlik el. A Földközi-tenger felett kialakuló sekély, nyárvégi ciklonok hazánknak a déli területeit sokszor megajándékozzák az ún. földközi-tengeri esőkkel, amelyeknek a jelentősége igen nagy a kukoricatermesztés, a cukorrépa, a takarmányrépa és a késői takarmányok, valamint a gyümölcs- ós szőlőtermesztés szemszögéből. Ez a természeti áldás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Dél-Dunántúlon sikeres kukoricatermesztés alakuljon ki,

46 másrészt ahhoz is, hogy hazánk sok tekintetben Európa éléstárává vált. Bár a Fekete-tenger is visz csapadékot Ukrajna és Románia fölé, mégis a földközi-tengeri esők bennünket a növénytermesztés ós ebből adódóan az állattenyésztés területén sokkal kedvezőbb helyzetbe hoznak. Azaz a sertéstartás nem csak az emberi szorgalomnak függvénye, de a természetes kitermelési faktornak is. A Dél-Dunántúl parasztjai éltek ezzel az adottsággal, és mivel gazdaságuk az árutermelésen kívül a saját ellátásukat is biztosította, a vágósertés bizonyos mértókig meghatározta táplálkozásukat is. A falvakban a zsírral való főzés sokáig oly természetes volt, hogy az például eszükbe sem jutott, hogy esetleg vajjal is lehet főzni. A napraforgó olaj pedig csak egészen későn ért el a Dél-Dunántúlra, nagyjából a második világháború időszakában. A tökmagolaj kiüttetése ugyan szokásban volt, de ez csak csemege volt; nagyrészt a téli savanyúkáposztát tették vele csúszósabbá. A sertészsír kisütésének ós a sertéshús konzerválásának nagyon régi hagyománya volt. Ez ugyan kissé változott a németeknek a Dél-Dunántúlra történő betelepedésével, alapjában évezredes hagyományra tekintett vissza. Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen nagy jelentőségű a parasztság önellátásában a sertéstenyésztés. A meglehetősen lineáris fejlődés okainak feltárása után annak tisztázása marad hátra, hogy a lakosság nemzetiségi megoszlása és a sertéstenyésztés között van-e valamiféle összefüggés. Egy 1934-ből származó alispáni beszámoló szerint Baranya megyében honos volt a zsírsertós jellegű mangalica. Főleg a Dráva völgyében volt honos, ami nagyon is érthető, hiszen a mangalica ősanyaga Szerbia felől közelítette meg hazánkat. Ez alól kivételt képezett Felső-Baranya, ahol a hússertések tenyésztése nagyobb arányú volt, amit az alispán a tejtermeléssel hozott összefüggésbe. 1933-ban egész Baranya megyében a hússertó46 Lásd a 40. jegyzetben idézett munka járási színtű feldolgozásait, amelyből kitűnik, hogy a délbaranyai és részben a dél-somogyi területek fejlett kukoricatermesztő vidékek voltak.