Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

ben a vonatkozásban is több akadályt kellett az újért legyőznie, mint az uradalmi tenyésztésnek. A lenézett ós butának tartott paraszt, akit a nagybirtokosok szinte gyermekként kezeltek, rácáfolt - még pedig az első viláháború vaskos tényeivel - a beképzelt nagybirtokos osztályra. A dél-dunántúli paraszt egyáltalán nem azzal a céllal tartotta a hidegvérű lovat, hogy azt majd a hadseregnek adja el, hanem csupán gazdasági megfontolásból. A hidegvérű lovak ára magasabb volt, ós a nagyobb testi erő jól illett a megnövekedett mezőgazdasági igényekhez. Ez késztette fajtaváltásra a Dél-Dunántúlon, miközben rá se hederített az állattenyésztési téveszmékre. A XX. század elején a paraszti nehéz lovak a Dél-Dunántúlon váratlanul háttérbe szorították a melegvérűeket. Ne gondolja az olvasó azt, hogy Baranya és Tolna megyékben, sőt Somogy megyében teljesen kiszorult a melegvérű ló, sőt egy erősen keresztezett állomány kezdett kialakulni az említett megyék peremterületein. Amikor a földművelési kormányzat és a Dél-Dunántúl nagybirtokosai már kezdték tudomásul venni, hogy a melegvérű lótenyésztésük háttérbe szorul, maguk is akciót kezdeményeztek. Baranya megye keleti felében megpróbálták feléleszteni a melegvérűek tartását. Ezt az akciót ugyanazokkal a módszerekkel igyekeztek előmozdítani, mint amit a földművelési kormányzat a századforduló óta széleskörűen alkalmazott. A nekik tetsző fajtájú hímállatokat vitték a fedeztető állomásokra. Nómetbóv

lyon és Mohácson melegvérű mónállomást hoztak létre. Ennek ellenére arról tesznek említést a korabeli alispáni és gazdasági felügyelőségi beszámolók, hogy a szerb megszállás alatt „tilos utakon" beszivárgott Baranya megye keleti felébe is a hidegvérű állomány. Ezért aztán az állami méntelepeken is kénytelenek voltak tartani hidegvérű méneket. Bár - amint már említettem - a hidegvérűek térhódítását elég nehéz pontosan nyomon követni, mégis az 1922. évi negyedik évnegyedről szóló alispáni jelentés érzékelteti, hogy a XX. század második évtizedében mennyire jutott előre Baranyában a hidegvérű lótartás: „A vármegye területén tehát eddig összesen 84 magán ménnek a köztenyésztésben leendő használata van engedélyezve, melyek közül 73 hidegvérű és mindössze csak 11 vérbeli (melegvérű - KA.), Ezeken kívül a lótenyésztő közönség rendelkezésére fognak még állani az állami fedeztetési állomásokra kihelyezendő ós a magánosoknak bérbe adott vérbeli, továbbá a vállalkozóknál elhelyezve lévő hidegvérű állami mének."

38 A világgazdasági válság bizonyos mértókig fékezte a lótartást is. Azonban azok a háborús készülődések, amelyek a 30-as években tapasztalhatók voltak, a DélDunántúlon igen erősen meglökték a hidegvérű lótartást, hiszen már 1535-től a német, az olasz, sőt török lókereskedők igen szívesen keresték fel a Dél-Dunántúl tenyészkörzeteit. 1935 májusában az alispán a Baranya megyei törvényhatósági bizottságnak tett beszámolójában azt mondta: „...a lótenyésztés a mezőgazdaság körében ma a legjövedelmezőbb foglalkozás s a vármegyéből exportált több, mint 3000 darab ló után 2400000 pengő bevételt jelentett a tenyésztők számára."

39 A második világháború előtt különösen a Hegyháti járás parasztjai adtak el (főleg olasz exportra) nagyon sok lovat. Ezeket az export lovakat Sásdon és Dombóvárott rakták vagonba, és úgy jutottak külföldre. A hi38 BML Az alispáni évnegyedes jelentések a törvényhatósági bizottságnak. Külön gyűjtemény. Az 1922. évi IV. negyedévi állapotokról szóló jelentés. 39 U.a., mint 38. jegyzet. Az 1934 szeptemberétől 1935 májusáig tartó időszakról szóló alispáni évnegyedes jelentés.