Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

milyen régi gyakorlata volt az állatállomány eltitkolásának. A Dózsa-vezette parasztháborúban megfogalmazták a teljes paraszti szabadságot, a földesurak nélküli Magyarország óhaját. A Bocskai-vezette mozgalmaktól egészen a II.Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcig - sajnos - a magyar történetírás ezt a szép történeti ívet mindössze úgy kezeli, mint a nemzeti-rendi mozgalmak sorát. Valamiről a magyar történetírás messzemenően elfeledkezik, hogy a rendi burok alatt ott van az elégedetlenkedő paraszt, akit hajdúnak, kuruc vitéznek neveznek. Arról is nem a jelentőségének megfelelően beszól a magyar történetírás, hogy a kuruc kifejezés mögött mindig a Dózsa kereszteseire emlékeztető paraszti fogalomvilág lapul, amely a szabadság ígéretét hozta el 1514-ben. És ami szerfölött döbbenetes, hogy még a XIX. század végén is a parasztság őrizte a Dózsa-vezette parasztháború jelképét, a fehér zászlót, amelynek a közepére vörös keresztet hímeztek.

6 Mindez természetesen csak utalás arra, ami még nem ismert a történetírás előtt. Arra vonatkozóan azonban ad felvilágosítást, hogy miért is volt bizalmatlan a magyar paraszt a XVIII. században, és soha nem árulta el állatállományának tényleges nagyságát. Az olvasónak, ahogy a szerzőnek is fel kell tenni a kérdést: kit sújtott a török hódoltság a legérzékenyebben? Kit sújtott a felszabadító háború? Kinek a vágyát és az 1504-ben megfogalmazott paraszti szabadságát tiporták el a kuruc háborúk végével? És kinek a nyakára ültek újra a földbirtokosok a Dél-Dunántúlon is közel két évszázados pauza után? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a XVIII. század első felének viszonylagos paraszti szabadságát az 1767-ben bevezetésre került urbárium a földesurak javára megnyirbálta, akkor nagyon is nyilvánvalóvá válik, hogy miért is volt oly bizalmatlan a magyar paraszt. Mérhetetlenül hosszú az út attól a Mátyás király korabeli jobbágytól, aki legendákat költött a népnek szabadságot adó királyról, holott történeti tény, hogy birodalmának nagysága a jobbágyok fokozott megadóztatásán nyugodott, addig a Mária Teréziáig, aki ugyan modernizálni akart, mégis a Dunántúlon, de a Nagy-Alföldön is a parasztmozgalmak egész sorát gerjesztette intézkedéseivel. A magyar történelemnek a parasztot sújtó évszázadaiban kell keresni az okát, hogy a XVIII. század elejétől a XIX.század közepéig oly kevés ismeretünk van az állattenyésztés valós múltjáról. Ennek a helyzetnek az előidézésében van némi része annak, hogy a biológiai és a mezőgazdasági tudomány csak a XIX. század elejére tudta tisztázni álláspontját a fajok, fajták eredetére és lényegére vonatkozóan. A közvéleménybe ez sokkal később vert gyökeret. Ezért arról, hogy a korábbi századokban miféle fajtákat tenyésztett a magyar nép, még abból sem tudunk elég pontos képet nyerni, ha az állatállomány egyes fajainak leírásában szerepel az állatok színe, külleme, mert ez például kevéssé utal az állatok termelésére. Azaz még az állattenyésztés minőségére is nehéz közvetett adatokat feltárni. Az állattenyésztés látványos fejlődése - különösen a Dunántúlon - a XIX. század második felében nyilvánvalóvá teszi, hogy ennek alapjait a XVIII. században rakták le. Baranya, Somogy és Tolna megyék parasztsága a jobbágyfelszabadítást - a XVIII. század elejének állatállományához képest - óriási állománnyal érte meg. Ahogy a XIX. század második és a XX. század első felének 6 Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon, 1848-1948. Bp. é.n. 203. p. A Szántó Kovács János által vezetett hódmezővásárhelyi munkáskör 1893. május 1-jén fehér zászlóba hímzett vörös keresztes lobogóval vonult ki. Ha figyelembe vesszük, hogy Hódmezővásárhely is milyen pusztuláson esett át a török hódoltsági időszakban, akkor meglepő, hogy több mint 300 év távlatából még mindig őrizte a népi emlékezet a paraszti szabadságot jelképező zászló emlékét.