Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

Ha a nyugat-európai és a magyarországi állattenyésztés homogenitásának különbözőségét meg akarjuk fogalmazni, akkor a fő tendenciák azonossága mellett mindazt hangsúlyozni kell, ami a természeti és a társadalmi kondíciókban eltérő volt. Ncgyon egyszerűen azt kell mondani, hogy a magyar állattenyésztés Nyugat-Európa peremvidékén helyezkedett el, és ebből adódott minden különbözősége. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a homogenitás különbözőségében nincs szerepe történeti előzménynek. Tévedést okozna, ha csak a XIX. század második felétől tekintenénk át mindazt, ami előkészíti a századfordulóra beálló nagy változásokat. Ezért, ha vázlatosan is, de érintenünk kell a XV. század végétől lezajlott történelmünk és az állattenyésztés kapcsolatát. A török hódoltság alatt a magyar állattenyésztés, különösen a szarvasmarha-tenyésztés - a német nyelvterület és az itáliai városok irányába - jelentős külkereskedelmi forgalmat eredményezett. A XVI. és XVII. századi állat-külkereskedelem ennek ellenére nem váltotta ki a magyar állattenyésztésnek egy olyan szerves és folyamatossá váló előrehaladását, ami szorosan tapadt volna egyrészt a nyugat-európai fejlődéshez, másrészt a törökök kiűzése után újabb fellendülést okozott volna. Ami megtörte a szép középkor végi fejlődést, ma már közismert: a népesség elmenekülóse, török területre való elszállítása és pusztulása - különösen a végvári övezetben - az állattenyésztés erős hanyatlását is maga után vonta.

1 A magyarok letelepedésében ós a XVI. századig tartó fejlődésükben az volt az egyik fontos előrehaladás, hogy a nomadizáló állattartás fokozatosan alakult át olyan állattenyésztéssé, ahol már nem álltak rendelkezésre a nagy pusztaságok, ahol már nyakló nélkül nem kóborolhattak a nagy állatcsordák keresve a jobb legelőket, a gazdagabb tápanyag-lelőhelyeket. Az állandó települések megerősödése, a népesség szaporodása azt eredményezte, hogy az állatállományt eltartó területen gazdálkodni kellett, sőt télire rendszeresen takarmányt kellett felhalmozni. A Kárpát-medencében nagy jelentőségű volt - e folyamatok alakulása közepette - a folyókkal sűrűn behálózott sík vidéken az elmocsarasodott, vadvizes területek termelésbe állítása. Ma már elegendő adattal rendelkezünk ahhoz, hogy az állattenyésztés szemszögéből a török hódoltság előtti időket ábrázolni tudjuk. A középkori magyar mezőgazdaság egyik legjelentősebb síkvidéki teljesítménye az volt, hogy egy népi vízszabályozási rendszert alakított ki, amivel bizonyos mértékig az áradásokat szabályozni tudta, másrészt az árterületeket a mezőgazdasági termelés szolgálatába lehetett állítani.

2 Mindez növelte az ország belső területeinek népességeltartó képességót, és egyben hozzájárult ahhoz, 1 Szemelvények az állattenyésztés történetéből. Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Kara, Keszthely kiadványa. Kaposvár. 1988. Király István: A feudális és a kapitalizálódó Magyarország állattenyésztése. 34-44. p. • 2 Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Bp. 1973. A neolitikumból származtatja Andrásfalvy Bertalan azt a középkori népi vízszabályozási rendszert, amelynek nyomait a XVIII. századi vízrendezés megkezdése előtt még őrizték a levéltári források képekben és iratokban, valamint még a mai területbejárásokon is tapasztalni lehet nyomait. Ez a népi vízszabályozás elképzelhetetlen a sűrű alföldi, kis településekre alapozott falurendszer nélkül (19-23. p.). Andrásfalvy Bertalan hangsúlyozta: „az állattartás volt az ártér legértékesebb haszonvétele. A Duna menti falvak rendkívüli jószágbőségére számos régi forrás utal..." (43.p.) Leírta az ártéri rideg lótartást. A leírásból az tűnik ki, hogy a nagyszámú lófalkákban parlagi magyar lovak éllek. A Sárköz is bekapcsolódott a XVI-XVII. századi és nyugatra irányuló marhakereskedelembe (43-51. p.).