Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

A számukra ismeretlen nemes fajták telepítése jóval munkaigényesebbnek bizonyult ós új ismereteket követelt. A talajt ültetés előtt 60-70 cm mélységben ásóval megforgatták. A forgatásnál 50-60 cm széles árkot ástak, majd a felső termőtalajt az árok aljába tették, míg a második ásó földje, a „vadföld" felülre került. Ott, ahol a talaj felszíne azt megengedte, a földet előtte felszántották, hogy a felső réteget könnyedén kapával az árokba behúzzák. A forgatást késő őszi és téli hónapokon végezték, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. A direkttermő szőlőfajták ültetése alá a földet nem forgatták, csak mólyen felásózták vagy felszántották. A vadalany ültetése nem mutat eltérést. Az ültetésnél kétféle vesszőt használtak: gyökerest vagy simát. A gyökeres vessző előnye, hogy az ültetés második évétől már oltható, míg a sima vessző csak harmadik évben. A vadvesszőt zölden oltották ék vagy párosítás technikával. Az első volt az általános, mert forradása tartósabbnak bizonyult. De alkalmazták azt az eljárást is, hogy a zöld vesszőbe tavasszal lemetszett „szárazvesszőt" használtak oltóanyagnak, melyet metszés után a pincében tartottak, hogy el ne száradjon. A vadvesszőből a tőkén 2-3 szálat hagytak meg, melyet rendszeresen kellett kacsolni, hogy az minél előbb nőjjön nagyra, és időben lehessen oltani, hogy a vessző még a fagy beállta előtt beérjen, mert különben elfagyott. A zöldoltásnak az voit a nagy előnye, hogy sikeres esztendő esetén voltak olyan tőkék, amelyek 2-3 oltványt eredményeztek. Ugyanakkor rossz esztendő esetén az oltást újból, több éven át meg lehetett ismételni, míg azt a tőkeoltás nem teszi lehetővé. A zöldoltással nemesített tőkék életét hosszabbnak tartják, mint a tőkeoltásét. Hátránya, hogy a vadvesszőt hetente kell kacsolni, mert a mellékhajtások különben elnyomják az oltványokat, tavasszal pedig minden egyes oltványt bújtatni kell. Ezt a munkát mindig metszés után végezték. A gödör ásását pedig az határozta meg, hogy a tőkén hány (1-3) vessző van, és azokat hová kell lebújtatni: a barázdában marad, vagy a két szomszéd barázdába is kerül egy-egy vessző. A gödröt 60 cm mélyre ásták, hogy a lefektetett vesszőt bekapáláskor meg ne sértsék. A tőkét a felső gyökereitől megszabadították, hogy azt minél mélyebbre tudják a föld alá tenni, a vesszőt pedig a kívánt helyre vezették. Mielőtt a gödröt földdel betemették volna, istállótrágyát raktak bele. Ezzel az eljárással egyszerre 2-3 tőkét tudtak betelepíteni. Amennyiben a barázdában feleslegesnek bizonyult valamely oltvány, azt kiemelték az eredeti helyéről és egy új barázdába ültették át. Nagyobb terület esetén egész paszta szőlőt tudtak ily módon betelepíteni anélkül, hogy oda vesszőt kellett volna ültetni. Az új szőlőtelepítési ismeretek gyorsan elterjedtek. Feltételezhető, hogy az egyes oltási technikákat már jóval előbb, a filoxéra pusztítását megelőzően kezdik megismerni. Az 1850-es években már a legjobb külföldi szőlőfajták megtalálhatók a pécsi szőlőhegyen.

130 Ebben az időben azt állítják, hogy a baranyai szőlősgazdák közül a szőlő termesztéséhez legjobban a pécsiek értenek, annyira, hogy „több szlavóniai uraság újabb időben innét visz magának évenként szőlőmunkást".

131 Ezek elsősorban pécsi bosnyák horvátok, akik a nyelvet beszélték, és a szőlőművelésre megtanították az ott dolgozó munkásokat. 130 Haas M.: im. 131 Uo.