Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KISS Z. GÉZA: A Dráva-völgy magyar-horvát etnikai csoportjai egy társadalomtörténész szemével (1664-1849)

rasztjai hozták a Muraközből. A fogatoláshoz szoktatott lovakat azután jó pénzért adták el különböző vásárokon. Az állattartásnak ezt a formáját valószínűleg azoktól a nyugat-magyarországi kereskedőktől tanulták, akik még a szabadságharc előtti évtizedekben a Dráva-völgyön vásárolt sertéseket és borjakat tartották tovább, hogy jó haszonnal értékesíthessék a jó magyar húst osztrák piacokon. Az állattartás legjelentősebb ága községeinkben a sertéstenyésztés volt. „A rengeteg erdőkben, a sok posványos, bozótos helyeken, számos nyájakban legelnek a sertések" - írja Fényes Elek, s innen származik a mi földműves népességünk jövedelme is.

143 A sertéstartás bázisát az erdők világa, a bőven termő makk és a mindenütt gazdagon termő kukorica adja. Alig van olyan jobbágy, legyen az telkes vagy egyszerű zsellér, aki táplálkozás céljára, szükségletei pótlására, adója előteremtésére disznót ne tartana. Makkoltatásra, mint fentebb már láttuk, erdőt bérelnek földesurak, közigazgatási tisztviselők, kereskedők, parasztok „mellyeket azután a már erre rendelt vásárokon eladogatnak". A jobbágyok makkoltatni általában egy-másfél éves ártányokat hajtottak, de akadt közöttük néha hasas göbe is, amely azután ott fialt a téli, gyakran havas erdőn. A sertések között mindig voltak egy évnél fiatalabb, „tavaszi" süldők is, amelyek kitűnően fejlődtek az erdő szabad körülményei között. A 19. századi somogyi forrásokban háromféle sertés szerepel. Az uradalmak a zsíros mangalicát tenyésztették szívesen, hogy munkásaikat el tudják látni szalonnával. A parasztok a lelógó fülű, fekete vagy fehér „siskát" részesítették előnyben, mert ennek hússal rétegelt, finom szalonnája volt. A kocsmárosok disznóóljában gyakran láthatta az utas az apró, fekete és igen szapora kínai sertés malacait. Makkoltatás céljára azonban különösen a mangalica és a siska keveredéséből származó rikés disznó volt a legalkalmasabb, mert ez bírta legjobban a rideg tartás körülményeit.

144 A kondát a pásztorok aratás után a tarlóra hajtották szemet szedegetni, de megette a perjét is és kedves eledele volt a paréj. A disznó azonban legjobban az erdőn szeretett turkálni, ahol kedvenc csemegéje volt a galagonya, továbbá a cser-, tölgy-, bükk-, és gyertyánmakk, a szőrös, vörös kukac, meg a levelek között található különböző apró férgek. Igen kedvelte a Dráva menti erdők keserű gombáját és a piroshátú galambicát. Alkalom adtán megette a kigyó- ós a vadhagymát is.

145 Horvát községeink közül a legjelentősebb erdő a lakócsai határban volt. A jobbágyok ősidők óta itt makkoltatták sertéseiket az uradalommal kötött közös megállapodás alapján. E változatlan szövegű szerződések szerint az uradalom községei rendszerint a makkbér fizetése mellett kötelezték magukat, hogy az erdőkbe idegen sertést nem fogadnak be. Aki megszegte ezt a kikötést, az 12 pálcával súlyosbított dupla makkbért fizetett sertései után. Azt is meg kellett fogadják, hogy a kanászok nem fognak erőszakosan makkot rázni, vagy a fákat fadarabokkal dobálni, hogy bővebben hulljon a makk, mert ha ez előfordulna, a kanásszal együtt bűnhődik gazdája is. < * 143 Fényes,1841.l.199.p. 144 Ébner Sándor:Zselici kanászélet.Ethnographia.Bp.1933.3-4.sz.150.p. 145 É bner, 1933,152. p.