Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KISS Z. GÉZA: A Dráva-völgy magyar-horvát etnikai csoportjai egy társadalomtörténész szemével (1664-1849)

A magyar állampolgárság mindenek előtt azt jelentette etnikai csoportjaink számára, hogy hazánkban a földbirtokosok a 13. századtól kiépülő vármegyei szervezetükre támaszkodva a legnehezebb időben is meg tudták őrizni belpolitikai függetlenségüket, adómentességüket, tagjai lehettek a rendi gyűlésnek, és a helyi választott szervekre (falusi elöljáróságok, városi tanácsok) támaszkodva a feudális kor végéig kezükben tarthatták a megyei közigazgatást és bíráskodást. A feudális földtulajdon monopóliuma alapján ők teremtették meg (esetenként telepítés útján) a táj és az ember kapcsolatait, és messzemenően tudták befolyásolni egyének és közösségek életkörülményeit. Etnikai csoportjaink történelmének alakulása szempontjából rendkívül fontos, hogy a Batthyányak sellyei uradalma kivételével nem magánszemélyek, hanem egyházi intézmények birtokain éltek, s közöttük tiszttartónál nagyobb úr sehol sem lakott. Csak az ormánságiaknak lett hátránya abból, hogy mint kálvinisták az 1731-1781 közötti vallásüldözósek idején mint egyháztagok is ki voltak szolgáltatva földesuraiknak. Anyagi szempontból nehezítette helyzetüket sajátos demokratikus szerevezetük is, amely még a 16. században magára vállalta a gyülekezet fenntartásának kötelezettségét, lemondva ezzel a földbirtokos mint kegyúr támogatásáról. A Türelmi Rendelet (1781) utáni 8 évtizedben épült református egyházi épületek mind társadalmi munka eredményei, hiszen az uradalom is csak munka ellenében adott számukra követ, fát, téglaégetósre szóló engedélyt. A táj uradalmai A feudális korban, nemzetiségre való tekintet nélkül, uradalmi keretek között éltek a jobbágyok. Hosszú évszázadokon át a földesuraké volt a birtok, a jobbágyé pedig telkének használati joga. Ezt a kapcsolatrendszert az egymásra utaltság közös érdeke tartotta össze, és az ellentétessé váló érdekek 1767 után fokozatosan bővülő csoportja feszítette szót. Az összehasonlítás azonos vagy ellentétes példáit szolgáltató uradalmak közül a lakócsai, szentmártoni, káptalani ós az utóbbival észak felől szomszédos vajszlói uradalom mindegyike a középkor messzi századaiba visszanyúló egyházi uradalom volt, és szinte a feudalizmus utolsó évtizedéig őrizte az ősi, adóztató formát. A határ földművelésre alkalmas pontjait jobbágyaiknak engedték át, legfeljebb az alkalmazottak illetményföldjeit műveltették meg jobbágyaikkal. Csak a Sztárát uraló Batthyányak sellyei uradalmában kísérelte meg 1808-1848 között Batthyány Iván, hogy dacolva a vízföldrajzi és piaci viszonyokkal, árutermelő gazdaságot építsen ki, de a legjobb személyi és tárgyi feltótelek biztosítása mellett sem tudta legyőzni a természet erőit. Mintaszerűen használta fel viszont jövedelmei növelésére jobbágyai parlagon heverő munkaerejét, makktermő erdeit és kitűnő keményfáját a Pécsi Káptalan drávai falvaiban. Az egyházi uradalmak különböző módszereit igyekezett alkalmazni a szentmártoni ós a lakócsai uradalom is, de vezetőik nem támaszkodhattak egy-egy századokon keresztül változatlan testület céltudatos irányítására. Fejlődésük nagyon megsínylette, hogy jövedelmüket rendszerint távol lévő főpapok élvezték, s helyettük kapzsi megbízottak (plenipotenciáriusok), gyors meggazdagodásra vágyó tiszttartók vagy bérlők irányították a birtokok életét. Az archaikus formákat őrző Dráva menti uradalmaknak a 18. század közepéig roppant egyszerű volt a szervezete. Mindegyikben tevékenykedett egy-egy tiszttartó, aki helyben ós a megyegyűlésen képviselte az uradalmat ós kezelte a jö-