Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1969. (Pécs, 1969)

TANULMÁNYOK - KOPASZ GÁBOR: A gazdasági válság és az Alsó-Dunántúli Mezőgazdasági Kamara 1929-1933

ajánlásait a mezőgazdasági munkások szociális biztosit ás áról. Az Országos Mezőgazdasági Kamara a genfi munkaügyi hivatal javaslatával szemben elég merev, érdektelen álláspontot foglalt el és arra hivatkozott, hogy a nehéz gazdasági viszonyok miatt a magyar mezőgazdaság nem birja el azokat a terheket, amelyek a mezőgazdasági munkások szociális biztositásával járnának. Az országos kamarával ellentétben kerületi kamaránk munkásszakosztálya azonban állást foglalt amellett, hogy a mezőgazdasági munkásság és cselédség szociális biztos it ás ának kérdését napirendre kell tűzni. Elfogadta a genfi nemzetközi munkaügyi hivatalnak a mezőgazdasági munkavállalók szociális biztositására vonatkozó javaslatait azzal, hogy a kérdést meg kell oldani a magyarországi viszonyoknak megfelelően. 13 A kifejezetten mezőgazdasági munkásokon kivül fontos probléma volt a szőlőmunkások helyzete országszerte, de még inkább a Dunántúlon, ahol a termőföld jelentős részét tette ki a szőlőterület. Közelebbről pedig a Dél-Dunántúlon olyan fontos szőlőterületek voltak, mint a szekszárdi, villányi és mecseki történelmi borvidékek Tolnában és Baranyában, de számottevő volt a szőlőmüvelés Somogy és Zala megyében is. A kiterjedt szőlőterületeken nagyszámú szőlőmunkás dolgozott és ezeknek a gazdasági, megélhetési helyzete nem lehetett közömbös a gazdasági válság éveiben az Alsó-Dunántuli Mezőgazdasági Kamarának sem. A kamara szőlészeti szakosztálya már 1929 nyarán foglalkozott a szőlőmunkások válságos állapotával. A szakosztályi üléseken a felszólalók hangsúlyozták, hogy a kisebb-nagyobb szőlőtulajdonosokat és szőlőmunkásokat figyelembe véve, közel egymillió ember él Magyarországon a szőlőtermelésből. Ennek a milliós tömegnek jóval nagyobb része szőlőmunkás volt és csak kb. egytized része volt a szőlőtulajdonos. A szakosztályi ülés kérte a kamarát, tegyen felterjesztést a földmüvelésügyi miniszterhez, hogy ezt a milliós tömeget ne engedje pusztulásnak kitenni a kormány. Amikor azonban a kamara szőlészeti - majd később szőlészeti és gyümölcstermelési szakosztálya - a szőlőmunkások ügyével foglalkozott, ezt általában nem választotta el a bortermelők gazdasági problémáitól. Igy Teleki Sándor szakosztályi elnök is az 1930. év tavaszán egyik ülésen tartott megnyitó beszédében - hangsúlyozva, hogy a gazdasági válság értékesítési válság - azt fejtegette, hogy ha a válságot nem oldják meg, tönkremegy mintegy 100.000 adóalany és vándorbotot foghat a kezébe 900.000 munkás. Ez a munkástömeg kizárólag szőlomunkával kereste kenyerét és a száma akkora volt, mint az egész magyar nagyipar által foglalkoztatott munkásságé. Azt is figyelmébe ajánlotta Teleki szakosztályi elnök az illetékeseknek, hogy az ország szőlőgazdasága egykilencednyi területen fele annyi értéket termel, mint az ország leghatalmasabb mezőgazdasági termelési ágazata, a búzatermelés. Fontos állami érdek tehát a szőlőmüvelés és szőlőmunkásság gazdasági érdekeinek a megvédése, hiszen Magyarországon évente 40 millió munkanapot fordítanak szőlőmunkára. Ez világosan bizonyítja, hogy az ország lakosságának igen jelentős része szőlőmüvelésből él - mondotta Teleki. Ha a kormány a szőlőterületeket pusztulni engedné, a munka nélkül maradó szőlőmunkások igen megnövelnék a munkanélküliek számát. A Dél-Dunántúlon a szőlőmunkások napszámbérei férfiaknál nyáron 2-4 pengő, télen 1. 502. 50 pengő között, nőknél nyáron 1. 50 - 2 pengő, télen 1. 20 - 1. 80 pengő között mozogtak. Pécsett inkább órabérben dolgoztak a szőlőmunkások és a férfiak órabére nyáron 30-35 fillér, télen 25-30 fillér, a nők órabére pedig nyáron 25-30 fillér, télen 20-25 fillér volt. Mivel a gazdasági válság lényegében értékesítési válság volt, érthető, hogy az áruközvetités akadozott, az értékesítés normális rendje megbomlott, a kereskedelem válságba jutott. Már a gazdasági válság kezdeti szakaszában előfordult, hogy a kereskedelem tulspekulálta magát és amikor kiszállításra került egyes áru, a külföldi vevők már romlott árut kaptak. Az ilyen kereskedői szabálytalanságok rombolólag hatottak vissza a mezőgazdasági termelésre és tovább mélyítették annak válságát. A kereskedők sokszor visszaéltek a mezőgazdák terményértékesítési nehézségeivel. Kicsépelt búzájukat mindjárt az aratás után olcsó áron felvásárolták és amikor az áruforgalom fellendült, nagy haszonnal értékesítették. A kereskedők ilyen üzletkötéseit az is segítette, hogy szervezetten álltak szemben a szervezetlen földművelőkkel. A kereskedelmen belül is a nagykereskedők sokkal szervezettebbek voltak, mint a kiskereskedők, ezért a nagykereskedelmi és