Baranya. Történelmi közlemények. 7-8. évfolyam (1994-1995)

TANULMÁNYOK - KISS MÁRIA MAGDOLNA: A bellyei uradalom Mária Terézia korában

az árvíz határozta meg, ezért nem beszélhetünk elkülönített rétről, sőt a rendszertelen szénavágás miatt szinte lehetetlen volt e területek nagyságát megállapítani. Ebben az időben egyébként a legtöbb falunál a rétgazdálkodás egyszeri kaszálást jelentett, csupán a német helységek és egy szerb, egy magyar és egy horvát nem ártéri község kaszálta a sarjút is, azaz a rét másodszor nőtt, gyengébb minőségű füvét. Ebből arra lehet következtetni, hogy ahol nem vágták le a sarjút, ott a rideg, illetve a félrideg állattartás lehetett szokásban, azaz csak az állatok téli takarmányozására volt szükségük szénára, amihez elegendőnek tartották az egyszeri kaszálást. Az állatok a téli hónapokat kivéve a legelőkön voltak, amely egy igen tág fogalmat jelentett ezen a területen és ebben az időszakban. Az ártérben általában kiemelkedő helyeken, szigeteken legeltettek, ami időnként igen kockázatos volt, különösen akkor, ha a víz szintje gyorsan emelkedett. Laskó urbáriumi megjegyzésében a következőt olvashatjuk erről: „A Duna áradásakor nem annyira a széna megfogyatkozása miatt szenvednek, hanem azon nehézségek miatt, amivel jár az állatok kimentése a szigetekről".

12 A hely földrajzi adottságaitól függően igen gyakran behajtották az erdőkbe a jószágot, sőt ha az árvíz már semmilyen más lehetőséget nem hagyott, akkor átengedték még a szántásra hagyott földeket is az állatoknak. Azoknál a helységeknél viszont, ahol kaszálták a sarjút, hosszabb takarmányozást kell feltételeznünk. Ide a nem ártéri és főleg a német falvak sorolhatók. Egy német település, Székelyszabar megemlíti, hogy a földje trágyázásra szorul, ami szintén az istállózó állattartás megindulását jelenti.

13 Érdemes egyébként megfigyelni, hogy ugyanezek a települések háromnyomásos gazdálkodást folytattak, ami azt jelenti, hogy nagyobb fontosságot tulajdomtottak a földművelésnek, mint az állattartásnak. Az eddig említettekből kitűnik, hogy a kérdéses időszakban a Duna-Dráva szögének árterein részben a földrajzi viszonyokból, részben az itt élő népesség hagyományaiból következően a földművelést egyértelműen alárendelték az állattartásnak, és ez utóbbi jelentette a legfontosabb megélhetési forrást. Az állatállomány, azonban még az előbb említett nem ártéri vidékeken is több lehetett a kelleténél. A székel y szab áriak elégedetlenkedtek legelőjükkel, amire az uradalmi intéző azt válaszolta: „panaszuk jelenlegi helyzetében alaptalan, mivel a lakosok módfelett sok jószágot őriznek".

14 Ugyanakkor az uradalom sokat nem tehetett ellene, hiszen a folyók szabályozására és ezzel a földművelésre alkalmas területek további növelésére ekkor még nem került sor, sőt arra kényszerült, hogy időnként a jobbágyainak segítségére siessen. Kopács lakosai megemlékeznek arról, hogy ha túl nagy az árvíz, ami ritkán fordul elő, ezt a bajt és rosszat az uradalom szokta kegyesen orvosolni, amíg az ár vissza nem vonul, megengedi, hogy állataikat a bellyei területre behajtsák".

15 12 BML Úrbéri iratok. Bellyei uradalom. Laskó urbáriuma 1767. 13 BML Úrbéri iratok. Bellyei uradalom. Urbárium 1767. v. ö. Andrásfalvy 1975. 313. 14 BML Úrbéri iratok. Bellyei uradalom. Székelyszabar urbáriuma 1767. Megjegyzés. 15 Az árvízvédelemről lásd bővebben Kiss, 1988. 12-16. BML Úrbéri iratok Bellyei uradalom. Kopács urbáriuma 1767. Megjegyzés.