Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

NAPTÁR - „Vitam et sanguinem" - Baranyában (1741) (Ódor Imre)

„VITAM ET SANGUINEM" - BARANYÁBAN (1741) Történelmünk sokat emlegetett, a hazafiúi kebleket - különféleképpen felfogható büszkeséggel eltöltő jelenetére 1741. szeptember 11-én, a pozsonyi országgyűlésen került sor, amikor is a magyar nemesek „életüket és vérüket" ajánlották fel a végveszélybe került uralkodónő, MÁRIA TERÉZIA és trónja védelmére. A hagyomány igen szemléletes jelenetet konstruált ebből az alkalomból: a gyászruhában is attraktív királynő, karján a kis trónörökössel, oltalomért fordul a magyar rendekhez. A lovagias és könnyen lelkesülő magyarok elvárt reakciója nem is várat magára, s végigmorajlik a palota dísztermén: ,JAoriamur pro rege nostroMaria Theresia!" (SUPKA 241). A jól koreografált, költőket és festőket egyaránt megihlető „Moriamur-jelenet" (MARIA THERESIA 1980, 76-77) mély nyomot hagyott történelmi tudatunkban. Míg a magyar lovagiasság felerősített legendája Európa-szerte ismertté vált, Magyarország és megyéinek Birodalmat mentő katonai részvételéről, a tényleges támogatás mértékéről, módozatairól valójában meglehetősen keveset, szinte csak általánosságokat tudunk. 1740. október 20-án elhunyt a Habsburg-ház férfiágából származó utolsó uralkodó, VI. KÁROLY császár (III. Károly ként magyar király). A császár abban a tudatban hunyhatta örök álomra szemét, hogy elsőszülött leánya, Mária Terézia (Walpurgis Amália Krisztina) örökösödését mind bel-, mind külföldön egyaránt sikerült elismertetnie (CSEKEY 1917). A magyar országgyűlés által is elfogadott Pragmatica Sanctio értelmében trónra lépő, ekkor huszonhárom éves Mária Terézia azonban rögtön koncentrált támadás kereszttüzébe került. A legfenyegetőbb támadás a Német-Római Birodalom három legerősebb országa, Bajor-, Szász- és Poroszország részéről érte. A legveszélyesebb ellenfél, az ugyancsak ez idő tájt trónra lépő II. (Nagy) FRIGYES azt az átlátszó ajánlatot tette ugyan Mária Teréziának, hogy Szilézia átengedése fejében megvédi ellenségeitől (KOSÁRY 1990, 47). A bécsi udvar természetszerűleg nem engedhette át egyik legfejlettebb és leggazdagabb tartományát egy bizonytalan ígéret fejében, s az elutasítást követően mindkét fél a fegyverekre kívánta bízni a döntést. Az 1740 decemberében kitört „Habsburg örökösödési háború" nyolc éven át meghatározta Európa történetét. Az egyidejű, összehangolt támadás készületlenül érte az osztrák hadvezetést, és sorozatos kudarcok után, különösen a Szilézia sorsát megpecsételő mollwitzi csatát követően, 1741 nyarára a Habsburgok dunai birodalmának helyzete válságosra fordult. Ellenfelei június elején a München melletti Nymphenburgban már a Habsburg örökség felosztásáról is megállapodtak (BARTA 1988, 66). Királynő a magyar trónon MÁRIA TERÉZIA felismerte, hogy szorongatott helyzetében segítséget csak a magyaroktól remélhet, s az 1741 tavaszán - alig három évtizeddel a Rákóczi szabadság-