Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

DOKUMENTUM - Ruszin cserkészek Magyaregregyen (1933) (Surányi Béla)

A táborlakók anyanyelvükön kívül többnyire beszélték nyelvünket. Egyenruhájuk is mindenben nagyon hasonlított a magyarokéhoz. A dzsembori folyamán aztán ide, ebbe - mai szóval élve - az afféle „bázistáborba" jöttek az Európa-szerte elszórtan élő orosz cserkészfiúk. Jöttek is mindenhonnan, csak éppen a Szovjetunióból nem. A táborban mindenki csak oroszul beszélhetett, bárhonnan is érkezett.

4 A dzsembori résztvevőinek megbecsülése, érdeklődése a színesbőrűek után leginkább a menekült orosz cserkészeknek jutott osztályrészül. Egyszerű táboruk közepén álló vallási kegytárgy, a bizánci stílusú szentkép, az ikon csak növelte az irántuk megnyilvánuló rokonszenvet. Táboruk a Magyar Cserkészszövetség védnöksége alatt állott. A teljesebb megértést szolgáló kitérő után térjünk vissza a vendéglátó házigazdának emlékül hagyott képeslap rövid kézírásos szövegéhez, mely forrás, ezért a lapnál is értékesebb a történész és a nyelvész számára. Ebben a pár szóban ugyanis a régi, cári orosz helyesírási szabályok alkalmazását figyelhetjük meg, a minden kemény mássalhangzóval végződő szó után használt úgynevezett „tvjordij znak" jeleket.

5 A régi orosz helyesírást a „tvjordij znak" és a „mjagkij znak" írásjellel együtt A. Lunacsarszkij népbiztos rendeletére 1918-ban bár megszüntették, ennek ellenére még egy ideig változatlanul használták, főleg az orosz fehér emigráció Jugoszláviában, Párizsban, Kárpátalján vagy akár másutt is. Amikor tehát 1933-ban a régi szabályok, írásjelek már Európa-szerte - beleértve a földrésznek is beillő Szovjetuniót - lassan feledésbe mentek, ugyanakkor a vele szomszédos Kárpátalján az még jó ideig reneszánszát élte. Ugyanis nemcsak a fehér emigráció ragaszkodott hozzá itt nagy előszeretettel, hanem a helyi rutén lakosság egy része is ezt a letűnt írásmódot használta.

6 S hogy ezt használta, ennek okai elsősorban a kárpátaljai cserkészéletben gyökereznek. Pillantsunk be tehát - ismét rövid kitérővel - az itteni cserkészmozgalomba. Az I. világháborút lezáró békekötés alapján 1919-től 1939-ig a Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján, akkori elnevezés szerint Ruszinszkóban (ma: Kárpátontúli Terület =Za Karpatszkaja Oblaszty) két, más szellemi arculatú, külsőségeiben is jól megkülönböztethető, erősen nacionalista cserkészszervezet működött. A „bolsevik uralom" alól idemenekült orosz és ukrán értelmiség állt a kétféle irányzat mögött. Az egyik szervezet az emigráns orosz tanárok irányította nagyorosz „scout" (szkaut) volt; ruházatuk színben és formában is hasonlított a nyugati cserkészöltözékekhez. Ezzel szemben az ukrán emigráns pedagógusok, mérnökök által sugallt ukrán „plaszt"-é (főleg a leánycserkészeké) szabásával és szürkés színével az előbbinek az ellenkezőjét példázta. A scout és a plaszt egyaránt cserkészt jelent, mégis más-más eszmei tartalommal. Mindegyik rivalizáló csoport a magáéba kívánta beszervezni a kétféle hatásnak kitett ruszin ifjúságot, mivel mindegyik a saját szervezetét tartotta a jövő letéteményesének.

7 A képeslap hátoldalán látható kurta írás minden bizonnyal egy 15-16 éves kárpátaljai cserkészfiú, mégpedig a nagyorosz „scout" irányzathoz tartozó helyi születésű ruszin fiú írása.

8 (Esetleg - kisebb valószínűséggel - olyan menekült „cári orosz" család fiától is származhat, aki Kárpátalján nevelkedett.) Ezt az írást használták ebben a tájegységben az orosz „scout" irányzathoz tartozó rutének, de nem használták az ukrán „plaszt" irányzat elkötelezettjei.