Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

TANULMÁNYOK - ECSEDY ISTVÁN: Egy baranyai domb régészeti világhíre: Zók-várhegy

azurit és malachit szolgált nyersanyagforrásként (ECSEDY 1990, 218-220). A Vucedoli kultúra legtöbb telepén megjelenő, tehát viszonylag produktív fémművességet (COVlC 1976, 105-115; DIMITRIJEVlC 1979, 296-297) figyelembe véve folyamatos, sőt szervezett nyersanyagforgalommal számolhatunk. A réz újraolvasztása az öntőtégelyben aligha képzelhető el fújtató használata nélkül. Az izzó faszénparázsba ágyazott tégely körül nádszálon át fújt levegővel élesztették a tüzet - a művelet jellegzetes eszköze az agyag fúvóka, ami a nádszál tűzbe érő végét védte (JOCKENHÖVEL 1985). Maga az olvasztókemence agyagból tapasztott, vastagfalú és alapozású, nem túl nagy méretű tűzhely lehetett, megfelelő nyílással az öntőtégely számára. Az olvasztást a mester nyilván a láng színe alapján irányította. A fémeszközök készítésének legfontosabb, egyben legkockázatosabb szakasza a folyékony fém formába öntése. Ennek a műveletnek a sikeres elvégzéséhez a megfelelően elkészített öntőformák gondos előkészítésére és elhelyezésére volt szükség. A korabronzkori öntőformák vagy könnyen faragható kőből, vagy agyagból készültek. A Zokon talált példányok mindegyike agyagból, de az edények anyagától eltérően, kvarchomokkal kevert agyagból készült. Rövid nyélcsővel ellátott balták és egyszerű vésők öntésére szolgáltak ezek a formák. Legtöbbjük úgynevezett kétrészes formából való töredék, tehát a készítendő tárgy két fél negatívja mintegy öntőszekrényként volt összeerősítve, a nyél helyére hengeres agyagmag került, a fémet pedig az öntőnyíláson át öntötték be. Az öntőformák belső oldalát vékony rétegben a már említett mészkő porával vonták be, főleg azért, hogy az öntvény felülete sima, és az agyagformától könnyen elválasztható legyen. Az egyetlen település és annak környéke számára dolgozó fémműves számára jól megfeleltek az agyagból készített öntőformák. A tartós kőformák főként a vándorló ötvösök, bronzöntők szerszámai voltak (FORBES 1950, 133; BRANIGAN 1974, 80-82). Ezek az agyagformák nyilvánvalóan nem voltak tartósak, de pótlásuk lényegesen rövidebb időt vett igénybe, mint a kőből készülteké, a típusok „választéka" hosszú időn át biztosítható volt. Az egyes öntőformákat minden bizonnyal a fából kifaragott „mintasorozat" alapján pótolták, és valószínűleg akkor is elkészítették az öntőforma mindkét részét, ha csak az egyik oldal negatívja ment tönkre. Ez lehetett az oka annak, hogy a korszak kis műhelyeiben csak alkalmanként dolgozó fémművesek is eléggé jelentős mennyiségű, jellegzetes hulladékanyagot produkáltak. A fémművesség zóki bizonyítékai nem csak azért fontosak számunkra, mert ennek a speciális szaktudásnak a kibontakoztatását lehetővé tevő munkamegosztási szintről tanúskodnak, hanem azért is, mert éppen ez a metallurgia az, ami a bronzkori fejlődés kezdetét jelzi. A korszak egyik lényeges sajátossága, hogy ennek a metallurgiának a terjedése mindenütt az új kultúrák kialakulásá-