Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

TANULMÁNYOK - ECSEDY ISTVÁN: Egy baranyai domb régészeti világhíre: Zók-várhegy

ismeretekkel rendelkező D.D. Karapandzic nagyarányú ásatásokat kezdett a Várhegyen, és az előkerült leletek elszállításáról is sürgős intézkedés történt ezek megmaradt része ma is a belgrádi Nemzeti Múzeumban van. De miért kezdett ásatást a területet megszállva tartó hadsereg 1919-ben egy baranyai szőlőhegyen? Az ősrégész találgatásokba bocsátkozik, mert egyértelmű dokumentumok nem állnak rendelkezésére. Az nagyon valószínű, hogy magára a lelőhelyre Bozero hívta fel a megszállók figyelmét. Az viszont tény, hogy a Várhegyen talált és ma is található kerámia - belsődíszes tálak, mészbetétes edények - annyira jellegzetes, hogy kulturális szempontból első pillantásra felismerhető, könnyen azonosítható. A Vukovár melletti Vucedol és az Eszékhez közeli Sarvas teljesen azonos típusú leletei már a század eleje óta jól ismertek voltak (SCHMIDT 1945, 5-10). A zágrábi iskolázottságú Karapandzic számára a meghatározás nem jelenthetett problémát: egy jellegzetesen szlavóniai törzsterületű - olykor szlavóniainak is nevezett - régészeti kultúra tipikus és gazdag lelőhelyére vezették a megszállt Baranyában. Hogy az ásatásokat haladéktalanul megindították, az szinte kétségtelen. Élünk a gyanúperrel, hogy egyetlen tiszt régészeti érdeklődése önmagában nemigen volt elegendő a lakosok ingyenmunkára kötelezése mellett a leletek elszállításának hadműveletszerű megszervezéséhez. Bár a korabeli dokumentumokat nem sikerült felkutatnunk, talán mégis feltételezhetjük, hogy valamiképpen az akkor napirenden lévő annexiós elképzelések játszottak szerepet a lelőhelyen végzett első feltárás megindításában. (Nem az első, sajnos nem is az utolsó lett volna ez az ásatás azoknak a kutatásoknak a sorában, melyek célja az egyébként nemigen indokolható területszerzési követelések igazolása ősrégészeti tények ideologikus értelmezése, „történelmi jogok" emlegetése révén.) Az 1970-es évekig tehát a legtöbb zóki leletet a belgrádi Nemzeti Múzeum őrizte, de mindössze néhány edény került publikálásra (VULIÖ-GRBIÖ 1937, 7, pl. 18). Karapandzic kutatásairól nem maradt fenn részletes dokumentáció, közleményéből annyit tudhatunk, hogy az ásatás a Várhegy fennsíkjának központi része közelében, attól keletre volt. Tapasztott házpadlókat és tűzhelyeket, valamint „kunyhógödröket" említ, de sem leleteket, sem a leletek rétegtani helyzetére vonatkozó adatokat nem közöl (KARAPANDZIC 1923). Mindazonáltal Belgrádban és Pécsett lévő, a harmincas években publikált edények alapján Zók mint a „Vucedol-Laibach" típusú anyag legfontosabb magyarországi lelőhelyeként vált ismertté. Török Gyula kisméretű, de eredményes ásatása során tisztázta, hogy a dombtetőn volt egy korábbi, későrézkori település is (TÖRÖK 1942, 10-19). Majd eltelt három évtized újabb ásatások nélkül, és ez a körülmény paradox módon nagyban hozzájárult a „Zóki" kultúrával kapcsolatos elméletek és feltevések megsokasodásához. Az irónia mégis sántít: mindazok az interpretációs kísérletek, munkahipotézisek, melyek a Zókról és Vucedolról ismert leletek kapcsolatait, jelentőségét megpróbálták