Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

SZEMLE - KRISTÓ GYULA: A vármegyék kialakulása Magyarországon (Kőhegyi Mihály)

SZEMLE KRISTÓ GYULA A VÁRMEGYÉK KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON Budapest, 1988. 643 p. Vármegyéink jelentős részének kialakulása a forrásokban szegény XI. századra esik. így eleve le kell mondanunk arról, hogy a XI. századi megyéről gazdag adatanyag alapján rajzolhassunk képet. Ám a XI-XII. század fordulójától kezdve lassan, a XIII. század elejétől rohamosan növekedni kezd okleveleink száma. A királyi megyéről tehát igazán éles képet nem születése, nem virágzása, hanem hanyatlása, elmúlása idejéből kapunk, de ez a megfelelő óvatossággal lehetőséget ad a visszakövetkeztetésre, s miután - a jogtörténész Ráber László szavai szerint - nincs egyetlen intézményünk, amelynek múltja olyan messze korba nyúlna vissza, mint a megyéé, érthető, hogy történészeinknek könyvtárnyi irodalma van e kérdésre vonatkozólag. A XVIII. és XIX. század első felében Anonymus volt nemességünk kedvenc olvasmánya, ha régi dicsőségét felidézni kívánta. Nem csoda, ha a megyék keletkezésének kérdésében is kételkedés nélkül elfogadták szavait. Ma már tudjuk, hogy Anonymus tudósítása nem alkalmas a magyarországi vármegyék kialakulásának megvilágítására, hiszen a névtelen jegyző a megyék vonatkozásában is saját kora viszonyait vetítette vissza a több mint háromszáz évvel korábban lezajlott honfoglalás időszakába. Más szóval ez azt jelenti, hogy Anonymust csak a XIII. század eleji vármegyék számának, felépítésének és szervezetének vizsgálatakor fogadhatjuk el szavahihető tanúnak. A múlt század utolsó harmadának pozitivista történetírása azonban sorra-rendre kutatta fel és tette közzé Árpád-kori okleveleinket, melyek segítségével immáron több reménnyel kísérelhette meg jogtörténetírásunk ennek a magyar közigazgatásban alapvető és századokon át továbbélő intézménynek a feltárását. Csakhogy a kutatás éppen ettől az időtől kezdve egyre inkább az elméleti kinyilatkoztatások irányába tolódott el, melyeket gyakran politikai indítékok vezéreltek. A két világháború közötti szakirodalom azért hangsúlyozta - ha nem is mindig tudatosan -, hogy a magyar megye mintájául Nagy Károly frank comitatusa szolgált, azaz frank-bajor (frank-német) alapokon nyugszik, mert ezzel kívánta hangsúlyozni a német befolyás régi gyökereit. Még szélsőségesebbé vált a helyzet a marxista irányzat uralomra jutásával, mert egyrészt a Horthy-korszakban meghatározó helyzetbe került, a német mintát egyoldalúan hangsúlyozó nézet ellenhatásaként; másrészt maga sem tudott mentes maradni napi politikai hatásoktól, szükségszerűen jutott el a magyar államszervezet egészének közte természetesen a megyének - szláv alapokon nyugvó gyökeréig. Ez a magyar kutatóktól származó nézet aztán kapóra jött néhány szomszédos ország történészének köztük elsősorban a román és csehszlovák történetírásnak -, hogy szélsőségesen túlhajtva a szláv minta jelentőségét, a honfoglaló magyarságtól elvitassanak minden államalkotó tevékenységet, s a kétségtelenül meglévő szláv elemeket az egész korai magyar fejlődésre átvigyék. Nyelvészeink, régészeink és jogtörténészeink legnagyobbjai szálltak vitába e túlzó elmélettel. 1958-ban megszületett Györffy György tanulmánya, mely félreérthetetlenül leszögezi, hogy a magyar vármegyék a szláv zsupákra nem vezethetők vissza. Napjainkban pedig előtérbe került a belső fejlődés fontosságának