Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

SZEMLE - KRISTÓ GYULA: A vármegyék kialakulása Magyarországon (Kőhegyi Mihály)

hangsúlyozása, még ha ennek idejét és jelentőségét az egyes kutatók eltérő módon ítélik is meg. A szerző, a szakirodalom jelentős vonulatával teljes összhangban Szent Istvánt tartja a magyarországi vármegye életrehívójának és megalkotójának. Ugyanakkor nem fogadja el azokat a vélekedéseket, amelyek a vármegyeszervezet alapjait már Géza fejedelem - netán elődei - korára vezetik vissza. Az az erőteljes német hatás, amely István és Gizella házasságával kezdődik, s az ezredforduló táján a koronakérdésben, a legelső oklevelek megszületésében, első törvénykönyveink megalkotásában és az önálló magyar pénzverés megindulásában tükröződik, ugyanennek a folyamatnak része. A régebbi történetírás úgy vélekedett, hogy a Szent István alkotta kerületek nem voltak kikerekített vármegyék, még állandó központjuk sem volt, nem rendelkeztek meghatározott területtel, ennélfogva nem voltak zárt területi egységek sem, s csak a XIII. században (más felfogás szerint Kálmán idején) lettek földrajzi fogalommá. Ezeket a feltevéseket a szerző sorra megcáfolja, bár elismeri ugyanakkor, hogy a legkorábbi határok nem maradtak változatlanok. A megyék megszületésében korábbi politikai képződmények is szerepet játszottak, de nem a nemzetségek, hanem a törzsek. A megye kialakulása, területének megállapodása együtt haladt a püspökségek létrejöttével és a főesperességek kiformálódásával. A megye lényege a vár volt, melynek élén az ispán (comes) állott. Elsőrendűen katonai szerepe volt a XI. században, s a városhoz kapcsolt népesség is alapvetően katonai feladatok ellátására volt kötelezve. Éppen ezért a várhoz tartozó birtokok közvetlen közelben, legfeljebb 25-30 kilométernyire, tehát 2-3 órai nyargalásra feküdtek. Ez a magyarázata annak, hogy a földből épült erősségek eredendően védelmi célt szolgáltak, ahol állandóan ugyan nem laktak, de ahova veszély esetén gyorsan behúzódhattak. Érdekesen alakult a megye és a várispánság viszonya a joghatóság szempontjából. István 1001 körül keletkezett törvénykönyvének néhány cikkelyéből egyértelműen kitűnik, hogy az ispán joghatósága kiterjedt a kormányzata alatt álló egész területre, és nem csupán a királyi birtokokra. Ám amikor 1002-ben a pannonhalmi monostor felszentelésére került sor, annak népét Szent István kivette a megye és ispán fennhatósága alól. Az egyházak után az udvari szervezet emberei szabadultak ki az ispán igazságszolgáltató hatalma alól. A Szent László-íéle III. törvénykönyv egyik cikkelye már a nádorispán fennhatósága alá utalta az udvarnokokat. A világi és egyházi igazgatás kapcsolatának vizsgálatakor abból indult ki a szerző, hogy a vármegyék - melyek számát 30 körülire teszi - eredetileg csak egyetlen egyházmegye területén feküdtek. Az egyházmegyék viszont több vármegyét foglaltak magukba. Határaik általában a vármegyék határait követték, azzal estek egybe, csak igen kevés kivétel akad. Ezek egyike a pécsi püspökség, melynek alapítólevele - igaz, többszörös átiratban - ránk maradt, s így alig lehet kétséges, hogy 1009-ben keletkezett, tehát a veszprémi és győri püspökségek után. Az alapítólevél - szemben a veszprémivel - a püspökség határait írta körül, s azt sem teljesen, hiszen a megadott vonal nem tér vissza önmagába, mert délnyugat felé a lakatlan vagy gyér népességű vidék lehetetlenné tette falvak, mint biztos határpontok megnevezését és ezáltal a pontos határvonal megvonását. A szerző szerint ez persze nem jelenti azt, hogy a Szerémség keleti fele csak 1072 után jutott volna Pécs fennhatósága alól a kalocsai érsekséghez, amint azt Györffy György feltételezte. A püspökség területén hét főesperesség (a székesegyházi, baranyai, tolnai, regőlyi, aszuági, valkói és marchiai) állott. Á pécsi püspökség területén elsőnek alighanem Tolna megye alakult ki. Kiss Attila