Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

TANULMÁNYOK - ÓDOR IMRE: Baranyai inszurgensek a napóleoni háborúkban

ÓDOR IMRE BARANYAI INSZURGENSEK A NAPÓLEONI HÁBORÚKBAN A magyar nemesség személyes katonáskodási kötelezettsége egészen az államszervezés koráig nyúlik vissza. A nemesi felkelés (generalis exercitus, insurrectio) első említése az 1222. évi Aranybullában és annak 1231. évi megújításában történik. Noha e törvények már az országvédelemre hadba hívható inszurgensek kötelezettségeinek szabályozásán túl - a későbbiekben gyakorlattá váló helyettesállításról és a szegény nemesek mentességéről is rendelkeztek, mégis a nemesség éppen hadkötelezettségére hivatkozva őrizte meg privilégiumait egészen 1848-ig. A nemesség általános felkelése már a tatárjárás idején sem mutatkozott alkalmas harci eszköznek, az Anjouk még alkalmazták ugyan, de gyakorlatilag beépült a banderiáüs hadrendszerbe, illetve fokozatosan csak annak kiegészítésére szolgált (ERDÉLYI 1942. 101-105.). Jelentősége a magyar hadszervezetben a nem nemesek térnyerésével arányosan csökkent; a telekkatonaság rendszerével (Zsigmond, 1435. évi I. dekrétum), s méginkább a zsoldos hadseregek színre lépésével teljesen háttérbe szorult (BOROSY 1971. 9-10.). A korabeli jellemzés szerint „ .. .a nemesség fölkelése oly hanyag, oly rendetlen lőn, hogy a szegényebbek közül sokan fegyvertelenül, egyedül botokkal kezökben szoktak a táborban megjelenni." (HORVÁTH 1868. 178.) Középkori szerepét a három részre szakadt országban mégkevésbé nyerhette vissza, elavult fegyverzete, nehézkes szerveződése folytán az idegen katonaság lényegesen, de még a „vitézlő rend" is jóval felülmúlta. A 16. század közepén nagyjelentőségű hadkiegészítési, hadszervezési reformok kerültek bevezetésre, melyek az inszurrekciót is érintették. E változtatások sem tették azonban a kor követelményeinek megfelelő, ütőképes hadsereggé, hanem más, ideiglenesen felállított alakulatokhoz hasonlóan már Európa-szerte korszerűtlennek számított (DEMKÓ 1916. 1-7.). Hasznavehetetlensége miatt a korszak vezető magyar politikusai és hadvezérei (Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós) egyöntetűen kárhoztatták, s igazukat a rendek is kénytelen-kelletlen elismerték (1602: 9. te). Az állandó hadseregek korában - az Európában unikumnak számító - nemesi felkelés katonai szempontból szinte teljesen értéktelenné vált; a felszabadító háborúk egyértelműen bizonyították, hogy az irreguláris, kiképzetlen és felszereletlen nemes katonaság az erősen meggyengült török ellen sem alkalmazható sikerrel. A nemesi felkelés - évszázados visszafejlődés után - a 18. századra hadseregszervezési szempontból fikcióvá vált. Egyetlen, ugyanakkor társadalmilag-politikailag lényeges funkciója maradt: indokolni a nemesség adó- és