Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

TANULMÁNYOK - KAPOSI ZOLTÁN : Az árva-ügy egy Dél-dunántúli nagybirtokon a 19. század közepén

Mivel az uradalom társadalmát vizsgáljuk, feltétlenül el kell mondanunknéhány alapjellemzőt a nagybirtok népességéről. Az 1840-es években mintegy 3600-an éltek az uradalomban. A terület népsűrűsége rendkívül alacsony volt, s ez főleg a 16-17. századi pusztulással, illetve a 18. századi késői betelepítéssel függ össze. Az egy négyzetkilométerre jutó népességnagyság mindössze 15 fő, ami messze elmarad az országos 43-tól. Hasonlóan ritkán lakott uradalmak az országban inkább csak az Alföldön, vagy pedig a Mezőföldön voltak (KAPOSI 1986. 363.). Bár a népességnövekedés dinamikája 1784-1848 között a 200%-os gyarapodásával felülmúlta az országos mintegy 150%-os arányt, mindez nem tudta az eredeti különbséget eltüntetni. Mindezekkel már a 70% allodiális föld eredetére is rámutattunk: országosan is kimutatható, hogy ahol későn történik meg a betelepítés, ott a földesúr kerül előnybe (TÓTH 1980. 24.). A birtokon élők 75%-a katolikus vallású, nemzetiségre nézve 98%-ban magyarok voltak. Néhány szó a halálozási arányokról, hiszen ennek vizsgálata már átvezet bennünket a konkrét árvapénztári elemzéshez. Anyakönyvek alapján csak 1846-tól volt lehetőségünk a vizsgálatra, de ennek alapján is megállapítható, hogy szinte még „középkori" állapotok uralkodtak. A halálozások száma a születések számának 68%-át teszi ki, ami rendkívül magas arány. Nagy volt a csecsemő- és gyermekhalandóság a nagybirtok területén. 1846-ban 54-en haltak meg, közülük 30-an ötéves kor előtt. A harminc esetből huszonkilencben 1 éves kor előtt következett be a halál, tíz esetben egy hónapos kor előtt, s az egy hetet sem érte meg az újonnan születettek közül hat csecsemő, azaz 7,5%. Mindez egyértelműen bizonyíthatja, hogy a 19. század közepe felé még mindig óriási veszteséget jelentett a gyermekhalál. Mindennek megfelelően az átlagos életkor is rendkívül alacsony volt, kb. 21-22 év. Jelentős népességcsökkentő hatása volt még a különböző járványoknak, betegségeknek, baleseteknek, a nem megfelelő higiénikus viszonyoknak, a még ki nem épült orvosi hálózat hiányának, stb. így aztán az sem véletlen, hogy az uradalom területén elég nagyszámú árva élt, kiknek nevelését, tulajdonuk megőrzését valakinek, vagy valakiknek fel kellett vállalni. „A jobbágyárvák gyámságával írott jogforrásaink Mária-Terézia Urbáriumáig nem foglalkoznak" - állapítja meg a szakirodalom (DEGRÉ 1954. 3.). Ettől függetlenül természetesen a szokásjog alapján addig is szabályozott volt a probléma a falusi közösségek számára. Az első árvakönyv 1631-ből való, a Batthyányak szalónaki uradalmából, ami nyilván nem jelenti azt, hogy korábban nem létezhetett (KÁLLAY 1980. 217.). Uradalmunkban az árvapénztári jegyzőkönyv 1839-1848 között ismerteti az állapotokat. Nyilván nem véletlen, hogy éppen az 1830-as évek vége felé kezdik hivatalosan is vezetni a Waisenbuchot (árvakönyvet), hiszen az 1832-36os Országgyűlés új összefüggésrendszerbe helyezte a kérdést. Az 1832-36. évi Országgyűlés 6. tc. 6-9. paragrafusa kimondja, hogyan kell a hagyatéki eljárást