Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

TANULMÁNYOK - KISS Z. GÉZA: Községi elöljáróságok a késő feudális-kori Ormánságban

nyezte, sokkal több vesztese volt, mint haszonélvezője. A sértett emberek igazuk megállapítása érdekében először a bíróhoz, esküdthöz mentek, s ha megnyerhették azok támogatását, akkor szorgos (és drága) írástudók tették papírra a panaszt. Amennyiben az uradalom, vagy a megye szükségesnek tartotta a kérdéses ügyben az intézkedést, akkor megint csak a helyi szervek voltak annak végrehajtói, vagy ellenőrzői. A közösség a belső telkekhez hasonlóan a külső telkek és nyomások kimérését is egyedeiben élte meg, de a sérelmek itt gyakorlatilag minden esetben mozgásba hozták a védekező mechanizmusokat, hiszen az új rendszer zavartalan működtetése valóban közös érdek volt. A telkiállomány védelmében az adózó közösségek erős támaszra találtak az államban, ezért a védekezés (az ismert összefonódások ellenére) viszonylag könnyebb volt. Magukra maradtak viszont az elöljárók akkor, amikor a földesurak a 18-19. század fordulóján erdővédelem címén rávetették magukat azokra a területekre (erdőkre, rétekre, nádasokra) amelyek nem kerültek a védett úrbéres állományba. Az ősi szabad határhasználat területének összeszorítása, a lépésről lépésre való hátrálás, a tehetetlenség szörnyű tudata, sok dunántúli közösséget megnyomorított, az Ormánságban pedig a pusztulás végső oka lett. Az elöljáróságok itt is kiálltak az erdők-vizek új rendjét megszokni nem tudó emberek védelmében. Vajszlón elérték, hogy a „...panaszolkodó adózóknak törvénytelen büntetésétül elállván" az Urbárium és a törvények szelleméhez tartsa magát a tiszttartó. Hamarosan azt is biztosították, hogy ne egyedül állapíthassák meg az erdészek a károkat, hanem az elöljárók jelenlétében rendszeresen tartsanak szembesítést.

27 Az uradalom érdekeit oltalmazó erdészek és a helyi lakosság között igen gyakran került sor véres verekedésre, verésre az egyéni bosszú sokféle formájában.

28 A kor gyakorlata szerint elsőként illett volna említenem a gyülekezet „lelki tanítóját", aki a szószék magasából hirdette a szeretet evangéliumát, s közölte a lassan megújuló világ híreit nyomtatott újsághoz nem jutó híveivel. A közösség által elvárt legfontosabb dolga azonban annak preventív biztosítása volt, hogy a gyülekezetben legyen „.. .csendesség és jó békesség, a Kösség közt egyenesség", mert ez az alapja az egész közösség boldogulásának. Sokat tanulhatna a lelkésztől és presbitereitől a modern hatalom is, amely konstatálja ugyan a bűn terjedését, de csak megfélemlíteni és büntetni tud, megelőzve gyógyítani nem, s már rég nem tudja hasznosítani a valós helyi érdekek által mozgatott közösségek spontán energiáit... Alapvető érdekeket szolgáltak az elöljáróságok akkor is, amikor igyekeztek biztosítani a legfontosabb közösségi épületet, a templomot és mellé a prédikátor lakását, amelynek egyik szobájában fogadta rendesen a gyermekeket a „lelki tanítónak" választott lelkész. A kisebb közösségek megbeszélhették dolgaikat a kovácsműhelyben, malomban, kocsmában is, de a „Kösség" egyeteme számára fontos ügyekben csak a templom állott rendelkezésre.