Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)
A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM A HÚSZAS ÉVEK DEREKÁN
munkáskérdés tárgyalásába bonyolódott. A pécsi építőipari munkásság 9000 koronás órabért követelt, hogy az építői idénymunka alatt megkereshesse évi általános bérét, tehát azokra a hónapokra is (november-március), amikor állnak az építkezések. A munkaadók hallani sem akartak erről a megoldásról. A kormányhatóság és a közigazgatás helyi vezetősége a szaktanáccsal egyetemben elfogadhatónak ítélte a munkásság ezen elvi álláspontját. A tárgyalás második menetében, augusztus 5-én a munkaadók belementek az általános 9000 koronás órabérbe, de nem tágítottak attól a korábbi álláspontijuktól, amely szerint munkabér csak a ténylegesen ledolgozott időszakra jár. Augusztus 6-án már látható volt, hogy a megegyezés feltételei az adott gazdasági és politikai erőviszonyok mellett kialakultak. A munkaadók szervezetei a tárgyalásra benyújtott követelések felé hajlottak, erre őket a kormányzati szervek és a megyei politikai vezetés is ösztönözte. A tárgyalások menete, a békés tárgyalások, a pécsi és központi szaktanács képviselőinek a legnagyobb megelégedést jelentették, amelyet nem győztek sem a helyi, sem a központi pártlapban hangsúlyozni. Természetesen a munkásságnak is jelentős eredményeket hozott a tárgyalás. Tagadhatatlanul előnyt jelentett a nyomorúságban az újbóli kereset, a feszült hangulatú és légkörű sztrájk megszűnése, a vidéki legalantasabb napszámok felmondása és ismét a szakmában meginduló munkába kapcsolódás, de a szakegylet vezetőségével szemben túlhangsúlyozott „békés megoldás egyedüli helyes útja" már a jogos sztrájkharc teljes megkérdőjelezését mutatja a helyi és országos szaktanácsi vezetők gondolkodásában. A párt központi lapja, a Népszava augusztus 8-án foglalkozva a sztrájk, a megegyezés kérdésével, világosan mutatja, hogyan gondolkodott a szociáldemokrata vezetés a munkásság által vállalt áldozatos sztrájkról, amely tagadhatatlanul a maga egységével, elszántságával jelentett alapot mindenféle tárgyaláshoz. Egyetlen elismerő szó nem érte a győzelemnek elkönyvelhető harcért a pécsi építőipari munkásság kitartását, a MÉMOSZ helyi csoportját, ellenben annál több kritika. Gál Benő többek között a következőket jelentette ki ezzel kapcsolatban - a pécsi helyi csoportra célozva „ . . . egyes csoportok ügyeinél az érdekek védelménél mindig figyelembe kellene venni az öszszesség érdekeit. így a pécsi, nem a pécsi, hanem az ország valamennyi építőmunkásai érdekeinek figyelembe vételével intézhető csak el. Az általánosság érdekeit a pécsiek nem ismerhetik. Azok csak a maguk szempontjait látják. Az általános szempontok elbírálására csak a központ hivatott és ha ennek a harcnak a kimondása előtt a központot megkérdezték volna, bizonyára nem következhetett volna be, ami bekövetkezett. . .". (Ti. az általános pécsi építőmunkássztrájk nagyszerű egységes, győzelmes befejezése a központi szakszervezeti és helyi szociáldemokrata vezetés nélkül. - Sz. L.) A sztrájk valóban rendkívüli eredményekkel járt. A 9000 K minimális és maximális 10 500 K órabér jelentős enyhítést hozott a válság elhúzódása következtében nélkülöző mintegy négyezerötszáz pécsi és környéken élő építőipari munkás családra. Gál Benő a gondolatát tovább szőve a Népszavában úgy nyilatkozott, hogy a pécsi mozgalom rendkívüli eredményeket hozott, azonban azok csak úgy tarthatók meg, ha a munkásság rendkívüli fegyelmezettséget tanúsít a jövőben. ,, . . . A fegyelmezettség első jele, hogy a központ megkérdezése és hozzájárulása nélkül ilyen akciók ne következzenek be, mert ebből rendkívüli veszélyek származhatnak . . ."Z* 1 1924 októberében több munkahelyen, ahol a munkaadók a megállapodást megpróbálták felrúgni, a munkások a helyi csoport vezetésével, a helyi szaktanács meg-