Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)
A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM A HÚSZAS ÉVEK DEREKÁN
A sztrájikot titkos szavazással 412 fős munkásgyűlésen határozták el, a résztvevők 90%-a sztrájk mellett szavazott. A munkaadók a kért 50%-os béremelés helyett 15%-ot ajánlottak, az egyeztető tárgyaláson azután 25%-ot ígértek. A helyi csoport vezetősége csak azzal a feltétellel fogadta ezt el, ha hetenként emelik 15%-al a bért, ezt a munkaadók nem vállalták. A helyi csoport újabb munkásgyűlése a sztrájk továbbfolytatása mellett döntött, amelyet a résztvevők ismét titkos szavazással döntöttek el. A pécsi pártszervezet röplappal hívta fel a szomszéd megyéket, hogy szolidaritásul ne vállaljanak Pécsett munkát a szociáldemokrata szervezetbe tartozó építőipari munkásaik, a pécsi munkások pedig vidékre széledtek szét napszámos munkát keresve. A Pécsi Szakszervezeti Tanács bérmemorandumot szerkesztett és a MÉMOSZ helyi csoport vezetőséggel együtt az Iparosok Szövetségéhez nyújtotta be, ugyanakkor a még folyó építkezéseken figyelmeztetésül július 13-án kőművessztrájkot indítottak. 38 Az Iparos Szövetség elutasította a memorandumot július 17-i válaszában. Többek között azzal érveltek, hogy „ . . . a munkásságnak is tudomásul kell venni a válságot, amely nemhogy nem javuló tendenciát hoz reménybe, hanem súlyosbodik, az egyes vállalatok csak úgy tudnak folyamatosságot fenntartani és munkás-stokkjukat (állandó munkás gárdájuk - Sz. L.) foglalkoztatni, ha azok megvárnák az állandóan lefele tendáló árlemorzsolódást. Ez a kormány törekvése is. Nagy veszélyeket jelentene, ha magas órabéreket adnának, mert ez óriási munkanélküliséget teremtene, minek eredménye véres zavargások, mint külföldön ez tapasztalható . . . Érdekeltségünk, okulva a külföld szomorú példáján, a mi munkásságunkat ennek az állapotnak kitenni nem akarja. Éppen ezért felelősségének legteljesebb tudatában mérlegeli az összes körülményeket, s amikor a jelen körülmények között a bérjavításokat nem adja meg, a munkásság érdekében cselekszik . . .". :,! ' A Szakszervezeti Tanács nevében Dick György titkár a főispánhoz írt nyílt levélben hangsúlyozta, hogy „az árak 50-60%-kal emelkedtek, a munkásság bérei egy percenttel sem, különösen nem az árindexszel parallel, sőt alulmaradtak az index-szerű létminimumnak, ezért a munkaadók testületének nem lehet erkölcsi bázisuk most, amikor a« index némi esést mutat - az áresésre való hivatkozással - elütni a munkásokat szerény kérésüktől". És mégis ezt tették, ami a munkásság körében érthető izgalmat keltett, „amely már odafejlődött, hogy a vezetőségnek igen nagy erőfeszítésébe került a munkabeszüntetésnek elhárítása . . .". Dick a szaktanács nevében kérte a főispánt, ún. „ad hoc bizottságok" összehívására, hogy elhárítható legyen a sztrájk kirobbanása. 40 A tárgyalások eredménytelenül végződtek, az összes pécsi építőipari vállalatnál sztrájkba léptek valamennyi rokonszakmával együtt a munkások. A 25%-os béremelést és az őszi munkaszüneteltetés megakadályozását követelték. A szaktanács Dickkel az élen kénytelen volt a sztrájk kimondása mellett határozni. Az építőipari munkássághoz másnap csatlakozott a vasipari üzemek munkássága, a famunkásság és az élelmezési dolgozók szakegylete is kimondta a szolidaritást. A munkaadók 4000 pécsi dolgozót július 7-én kizártak. Óriási felháborodás söpört végig a városon, a polgári sajtó is kénytelen volt a jogos munkáskövetelések miatt hangnemén változtatva a legtárgyüagosabban megállapítani, hogy önző, veszélyes döntésre szánta el magát az ipartestület és a GYOSZ helyi vezetősége. Az országos visszhangot keltett általános sztrájk megszüntetéséért a szakszervezetek országos vezetősége és a Népjóléti Minisztérium is bekapcsolódott a bértárgyalásokba. Küldötteik (Sütő József, Gál Benő, a szaktanács titkára) a pécsi szaktanács titkára, a Népjóléti Minisztérium képviselője, a főispán és a munkaadók képviselete az egész pécsi
