Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM

ték a sztrájk mielőbbi befejezését és kedvező helyzetbe hozták a bányavállalatot, 28-ára, vasárnapra Pécsbányatelepre munkásgyűlést hívtak össze, amelyet a rendőrség engedélyezett. A gyűlésen több ezer ember jelent meg. A szónok Tolnai József volt, aki beszédében kifejtette, hogy a sztrájkot Stubna Győző vasasi üzemvezető február 22-i, 30 munkás előtt elhangzó, félrevezető kijelentése robbantotta ki. A gyűlés teljes szolidaritást vállalt az elbocsátottakkal és úgy határozott, hogy március i-én nem veszi fel senki a munkát, amennyiben nem kerül sor visszavételükre. Másnap valóban alig néhányan jelentek meg a reggeli műszakra berendeltek közül. A sztrájkhoz kapcsolódtak a keresztényszocialisták, sőt többen a Nemzeti Munkaközpont emberei közül is.

269 A második sztrájkkal szembeni ellenszenvét a kormány már egyáltalán nem leplezte. A kérdést igyekeztek úgy beállítani, mint ami a munkáltató és a munkás között lévő belső vita, de a belügyi államtitkár már úgy nyilatkozott, hogy ebben a sztrájkban bérkérdésről már nincsen szó, jellege most már politikai. Amennyiben rendzavarásra kerülne sor, a legszigorúbban meg fogják torolni, de a bujtogatok ellen már most megindítják az ügyészségi eljárást. A jobboldali sajtó nagy része ugyancsak ilyen beállításban tájékoztatta az ország közvéleményét, arra törekedve, hogy a februári sztrájkhoz kapcsolódó véres események nyomán kialakult együttérzést most a munkásokkal való szembefordulás váltsa fel. A közigazgatás vezetőinek nyomása, az irányított közvélemény hatása rövid idő múlva azt eredményezi, hogy egymás után kiváltak a sztrájkból a Nemzeti Munkaközpont tagjai, majd a keresztényszocialisták is. A DGT a márciusi sztrájkot a legteljesebb nyugalommal fogadta. Az üzemeket nem fenyegette veszély, a Mohácson felhalmozott hatalmas szénkészletek hosszú ideig tartó üzemszünet esetére is biztosították a piac ellátását. A kormány és a helyi hatóságok egyértelműen szembefordultak a sztrájkkal, s mindent megtettek annak felszámolására. Karhatalommal biztosították a munkabeszüntetéssel nem azonosulók műszakon való megjelenését. Pl. március 2-án Vasason 5 asszonyt letartóztattak azzal a váddal, hogy kővel dobálták a bányába leszállni akaró munkásokat. A kihallgatás során viszont az nyert bebizonyítást, hogy az öt asszony sírva kérte a leszállni akaró munkásokat, hogy „gyermekeik kenyerét biztosítandó, ne vegyék fel a munkát".

270 Ilyen körülmények között a jobboldali szervezetekhez kapcsolódó munkásokon kívül egyre több szervezeten kívül álló bányász is jelentkezett munkára, március 10-e körül a munkásállománynak már több mint 70%-a dolgozott. A hanyatlás már korábban is olyan nyilvánvaló volt, hogy március 5-e után a karhatalom egy részét is kivonták a bányakerületekből.

271 Közben a tiltakozó sztrájk a parlamenti vitáknak is témája lett. Március 3-án Peyer Károly interpellált a bányamunkások ügyében. A kérdést összekapcsolta Propper Sándor korábban elhangzott indítványának - a megélhetést biztosító legkisebb munkabér - napirendre tűzésére tett javaslatával. Peyer a tényeknek megfelelően tájékoztatta a képviselőházat a februári sztrájkot kiváltó okokról, a bányában uralkodó állapotokról, a nehéz munkakörülményekről, alacsony munkabérekről, a balesetek, köztük halálos kimenetelűek nagy számáról, Stubna felügyelő provokációjáról, arról, hogy a sztrájkolok nem romboltak, a szakszervezetek közvetítési kísérletéről. Befejezésül kérte a képviselőházat, hogy ne tűrje, hogy egy idegen