Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)
GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM
kialakult elkeserítő szociális helyzetet figyelemmel kísérték a közigazgatás vezetői is. A tapasztalatok birtokában egyértelműen tudták, hogy a helyzeten csak úgy lehet valamit változtatni, ha a bányavállalat valamit juttat a munkásoknak. Ennek érdekében a főispán január eleje óta tárgyalásokat folytatott a vállalat vezetőivel, s kifejtette azt a véleményét, hogy vissza kellene venni a 8%-os bérelvonást. A DGT vezetői csak igen nehezen alakították ki a főispánnak adandó választ kidolgozva egy meglehetősen bonyolult, új bérezési rendszert, amely a termelésnek a munkateljesítmények fokozásán alapuló növelésére épült. Illetve arra alapozott, hogy az így keletkezett többletterméket a MÁV fel fogja vásárolni. A főispán változatlanul a 8% visszaadása mellett érvelt és kérte a pécsi vezetőket, hogy egyeztessenek véleményt a vállalat bécsi központjával. A főispánnak ez a magatartása a vállalatot kényelmetlen helyzetbe hozta, mert megnehezítette, hogy mereven elzárkózzanak a munkások kérelmeivel szemben. Ezek után került sor a már fentebb leírt eseményekre, azoknak a leveleknek a „kicserélésére", amelyek szentesítik Szabolcs bányaigazgató és Tolnai párttitkárnak a főispán előtt kötött egyezségét. A megállapodás eredményeként létrejött helyzetet jól mutatja a bányaigazgatónak a bécsi vezérigazgatósághoz írt jelentése. ,, . . . A bányászok között a nyugalom pillanatnyilag helyreállt, azonban nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat afelől, hogy a nyugalom tartós lesz. . . csak azzal sikerült lecsendesíteni a munkásokat, hogy bérköveteléseik rövid időn belül kedvezően orvosoltatnak, és a főispán is Tolnai párttitkárnak azt mondotta, hogy ő reméli a viszály rövid időn belüli kedvező elintézését." 254 Nincs azonban utalás arra, hogy ezeket az intézkedéseket valóban meg is kellene tenni, hanem olyan preventív intézkedésekről, amelyekből az tűnik ki, hogy az üzemszünet időben történő elrendelésével ki akarják zárni egy földalatti sztrájk lehetőségét. Egy meggondolatlanul kirobbanó sztrájk csak a kezére játszott volna a vállalatnak, mert alapot teremthetett volna a „rendbontók" azonnali eltávolítására. A munkások azonban egyelőre tartózkodtak minden ilyen lépéstől, mert bizakodtak a főispán ígéretében, várták az iparügyi minisztérium állásfoglalását. A jelek szerint a vállalat a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet, sőt a munkások bérmozgalmát támadta a befolyása alatt álló sajtóorgánumokon keresztül. A rég jól bevált módszer szerint azzal kísérelte meg a közvélemény rokonszenvének felszámolását, hogy olyan információkat juttatott el a lapokhoz, amelyek azt bizonyítják, hogy külföldi kommunisták mozgolódásáról van szó. A pécsi állapotok azonban országszerte olyan mértékben ismertek voltak, hogy a módszer most nem kecsegtetett semmiféle eredménnyel. Bizonyos, hogy a fentiek is közrejátszottak abban, hogy az iparügyi minisztérium tárgyalásokat kezdeményezett a társulat magyarországi képviselőjével, Dormándyval. A minisztériumot képviselő Petneházy László államtitkár felvetette, hogy amennyiben a vállalat nem hoz intézkedéseket, a kereskedelmi miniszter 1935-ben hozott rendelete alapján, életre hívják a legalacsonyabb munkabért megállapító bizottságot a kérdés tisztázására. Dormándy a végsőkig kitartott a vállalat érdekeinek képviseletében kifejtve azt, hogy ez esetben a vállalat az olasz és osztrák kormányoknál fog védelmet keresni, illetve a legalacsonyabb bérek megállapítása által keletkezett plusz kiadásokat kénytelen lesz munkaerő-elbocsátással ellensúlyozni. Mire az államtitkár válasza az volt, hogy ez esetben szabaduljanak meg végre a nyugalom megzavaróitól.
