Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)
GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM
A kormány lépése a parlamentben végletes hangvételű vitához vezetett, amelyet Szilágyi Lajos és Rassay Károly indított el a szociáldemokratákkal szembeni kirohanásával. E miatt november 18-án a szociáldemokrata parlamenti frakció a segélyezés ügyét megvitatta a fővárosi bizalmi férfiakkal. A téma előadója Kertész Miklós volt. A kormánnyal kezdett tárgyalásokról tudtak a szakszervezetek és „természetesen a párt politikai állásfoglalását a kormánytól kapott munkanélküli segély a legkisebb mértékig sem befolyásolhatja". A vita során felszínre jutottak azok a nézetkülönbségek, amely a kérdés megítélésében kialakultak. Lázár Emil kifejtette, hogy a segélyből a pártnak súlyos erkölcsi defektusai támadhatnak. „Számolni kell a bolsevisták agitációjával - akik ezt a párt erkölcsi kárára fogják kiaknázni." Schniff Rezső úgy vélekedett, hogy „A pártnak, illetve a szakszervezetnek egy szocialista gesztussal vissza kellett volna dobni ezt az 5 pengő segélyt. Ez az 5 pengő megélhetésre kevés, meghalni sok". A szakszervezeti vezetőknek a kormánnyal folytatott tárgyalása semmiben nem tért el attól a szociáldemokrata párt által képviselt vonaltól, aminek a lényege, az ő feladatuk feltárni a munkásság nehéz helyzetét, a kormányé, hogy állami akciókkal enyhítsen azon. Azaz: a munkanélküliek megsegítését tulajdonképpen törvényhozási kérdésinek tekintették, olyan intézkedések során keresztül, amelyek a fennálló rendszer keretein belül, törvényes úton megoldhatók. Ilyen eszköz lenne a munkahiány esetére szóló kötelező biztosítás törvénybe iktatása, a 8 órás munkaidő kötelező bevezetése, nagyarányú közmunkák beindítása későbbi időre tervezett állami, városi beruházások előrehozatalával. Ehhez a sorhoz logikusan kapcsolódhat az állami segély, miután a szakszervezetek erőforrásai a hosszúra nyúló válságban kimerültek. Ez az eszköz is alkalmas volt arra, hogy elodázza az államhatalom és a tömegek összeütközését, s esetleg további reformok kieszközlésének lehetőségét is magában hordozza. A segély nagysága alamizsna jellegű, az érte hozott áldozattal semmiképpen nincs arányban. Megítélésében az országos vezetésen belül is ellentétek voltak, de még nagyobb az a kár, amit a segélyre szoruló munkások tömegében előidézett. Eddig is megfigyelhető volt, hogy a szakszervezetek létszámának növekedése nem szükségszerűen a politikai tudatosság következménye, hanem direkt összefüggésbe hozható a szociális helyzettel, illetve annak javítása irányába tett konkrét lépésekkel. A hír, hogy a szakszervezeteken keresztül segélyhez lehet jutni, sokakat a belépésre ösztönzött. Viszont nem volt tisztázott, hogy a fővárosban létrejött megállapodás kiterjed-e a vidékre, csak szakszervezeti tagok részesülhetnek-e segélyben, vagy minden rászoruló, és a szakszervezetek csak közvetítői az állami segélynek. De elmosódott a különbség a szociáldemokrata és keresztényszocialista szakszervezetek között is, mert mindkettő közvetített, helyesebben, ha sor került rá, közvetíthette a segélyt. A hatás mindenképpen negatív volt, felesleges illúziót keltett a rendszerrel szemben, elbizonytalanította az állam és a szakszervezetek tényleges viszonyát, kapcsolatát. A pécsi városi vezetés november 9-én Dick Györgytől értesült a kormány és az MSZDP között folyó tárgyalásokról. A november 15-i Népszavában megjelent cikk után a helyi szociáldemokrata vezetés a polgármesternek a belügyminiszterhez küldött jelentése szerint - várta a megállapodás vidékre történő kiterjesztését.
