Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM

milliós tégla- és 2 millió cserépkészlettel rendelkeztek, amely, figyelembe véve az előző évek forgalmát, mintegy két év alatt értékesíthető. A november elején elhatározott üzemleállás azzal járt, hogy nem végezték el a téli előkészítő munkákat, s ennek következtében az 1930-as esztendőben egyáltalán nem, vagy csak nagyon megkésve és kis termeléssel kezdhetik meg az üzemelést. A téglagyárak leállása azt jelentette, hogy több mint 300 munkáscsalád veszítette el a kenyerét a közeledő tél küszöbén. A téglagyárak termelésüket a következő év elején megkezdték ugyan, de változatlanul csökkentett létszámmal és rendkívül leszorított munkabérrel. 1930 júniusában az országos téglakartell és a pécsi téglagyárosok is elhatározták a munkabéreknek 25%-kal való csökkentését. Amikor a munkások ezzel szembeszálltak, megfenyegették őket, hogy valamennyiüket elbocsátják és helyükbe vidéki munkaerőt hoznak, és lakásaikból is kilakoltatják a szembeszegülőket. Dick György vezetésével a munkások képviselői az iparhatóság közbenjárását kérték békéltető tárgyalások megindításához.

9 A tárgyalások elhúzódtak, mert a munkaadók egész sereg adattal kívánták bizonyítani, hogy intézkedésüket kényszerhelyzetben hozták meg. A munkásokat képviselő építőipari szervezet vezetői azzal érveltek, hogy a tégla árának 9%-os csökkenése semmiképp nem indokolhat 2530%-os bércsökkentést. Kifejezték egyetértésüket egy, a téglaárak esésével arányban lévő munkabércsökkentéssel, azzal, hogy a kedvezőbb piaci helyzet kialakulásával sor kerül a bérek emelésére. Ezen az alapon megegyezés jött létre. A téglagyári munkások ellenállásának sikerében szerepet játszott, hogy az elbocsátott munkások beléptek a szakszervezetbe, és a gyárosok, akik korábban megtagadták, végül is a szakszervezetekkel kezdtek tárgyalást. A hosszan tartó munkanélküliség a pécsi építőipari munkásokat arra kényszerítette, hogy másutt próbáljanak megélhetési lehetőséget keresni. Jelentős volt azoknak a száma, akik franciaországi munkahelyekre kértek elhelyezést, kivándorlásra határozták el magukat.

10 Természetesen a kivándorlás vagy egyszerűen a város elhagyása az építőipari munkásoknak csak kis számára volt lehetséges. A munkavállalás lehetősége azonban változatlanul rendkívül korlátozott volt. Ezért a pécsi munkanélkülieken belül a válság egész időszakában, de még a 30-as évek második felében is igen nagy számmal vannak jelen az építőipariak.

11 Az 1929/3 3-as gazdasági válság kevéssé éreztette hatását a dohánygyárakban. Ennek oka, hogy a fellendülés csak a 20-as évek legvégére következett be, és tetőpontját 1930-31-re érte el. Ettől kezdve ugyan jelentkeznek a válság tünetei, de nem kerül sor tömeges munkaerő-elbocsátásra, viszont nyugdíjazásokra és részleges elbocsátásra igen. A munkaidő redukálásával 6-7 órára csökkentették a termelést. A redukált munkaidőt azonban az elkövetkező években is fenntartották, a válság elhúzódása ürügyén. Ugyanakkor termelési többletet írtak elő heti 35 munkaóra mellett, 5 napra redukált munkahéttel, 30%-kal alacsonyabb kereseti lehetőséggel.

12 A keresztényszocialistáknak a pécsi dohánygyárban jelentős bázisa volt. A Keresztényszocialista Dohánygyári Alkalmazottak Pécsi Csoportja 1920 májusában alakult meg, kb. 150-es taglétszámmal. Az egyesületi feladatokat akkor így foglalták össze: „Cél: tagjaink anyagi, szellemi és kulturális támogatása. Meg kell könynyíteni a munkaadók és az alkalmazottak közötti egyezkedést, a munkabérek és egyéb feltételek szabályozására nézve."

13 Az akkor kimondott alapelvekhez a későbbiek során, tehát korszakunkban is tartották magukat.