Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)
II. GEOMORFOLÓGIAI KÖRZETEK (Lovász György)
Felszínfejlődés A hegység morfológiai fejlődésének utolsó, felső-pliocéntől kezdődő periódusa előtt a terület rendkívül változatos fejlődésen ment keresztül. Ezt tulajdonképpen a tágabb térségben kimutatható öt pikkely változatos rétegsorának tükrében már egy korábbi részletesebb elemzésben vázoltuk (Lovász Gy.— Wein Gy. 1974). Az eddigi kutatásokból ismert, hogy a pikkelyeződés, amely annyira jellemző a hegység szerkezetére, az ausztriai fázisban ment végbe (Wein Gy.—Moldvai L. 1966). A mai plató, amely a hegységnek legfőbb morfológiai jellemzője, többszörös denudáció eredményeként alakult ki. Az első lepusztulási időszak az eocén—oligocénra tehető. Az ebből a periódusból ismert réteghiány a legmegbízhatóbb bizonyítéka annak, hogy a területen denudáció (trópusi, szubtrópusi) működött. A DK-Dunántúlon sokhelyütt jellemző miocén süllyedés nem kerülte el a hegység területét sem. Legújabb vizsgálati eredmények (Fülöp J. 1966) erre kétségtelen bizonyítékot találtak, amit a miocén homokkő képvisel. Ennek a kőzetnek alapján, ha nem is a hegység elöntése, de mélyfekvése, tehát szárazföldi akkumulációs terület jellege mindenképpen feltételezhető. — Ezt a bizonytalan mértékű süllyedést egy réteghiányt okozó szarmata és alsópannon denudációs időszak követte. Ez jelölhető a platóképződés második időszakának. A felső-pannonban feltehetően az abrázió volt az utolsó — harmadik — és intenzív tönkképző folyamat a hegység életében. A felső-pliocénban, illetve ópleisztocénban a rhodáni, illetve román mozgásfázisok hatására mobilizálódott a már említett nagyterületű mélyszerkezeti hát. Az E—D-i és rá merőleges K—Ny-i törések mentén a terület kezdett emelkedni. Ez a folyamat azonban nem volt homogén. Morfológiai vizsgálatok igazolják, hogy a legidősebb felszínnek egyes részei É—D-i törések mentén kevésbé intenzíven emelkedtek. Ezzel magyarázható, hogy a felső-pliocént képviselő legmagasabb hegységi csúcsok alatt kifejlődött felső-pliocén végi — ópleisztocén plató 40—50 m szintkülönbséggel vetődött el. A középső-pleisztocéntői kezdődően a hegység egyre nagyobb és most már egységes mozgást végző tömbbé szilárdult. A morfológiai vizsgálatok szerint feltehető, hogy a középső-pleisztocénban folytatólagos emelkedés csupán a Harsányi-hegy szirtjében volt erőteljesebb. Itt ugyanis az ópleisztocén felszín magasabban fekszikmint a hegység más területein. A hegység D-i peremén található hegylábfelszínek egymáshoz való relatív magasságkülönbségének tanulmányozása alapján megállapítható, hogy az újpieisztocénban is rendkívül erős volt a hegység emelkedése, illetve előterének süllyedése. A D-i előtérben található és pleisztocén elejinek minősített, lösszel vastagon fedett terasz felszíne, és a középső-pleisztocén hegyláblépcső között ugyanis mintegy 60 m-es szintkülönbség állapítható meg. A D-i előtérben levő szirtek magasság-azonosításai alapján feltehető az is, hogy ezek is tulajdonképpen a középső-pleisztocén végén, illetve az újpleisztocén elején képződött, a süllyedésekből kimaradt szerkezeti egységekként értelmezhetők. Magasságuk ugyanis csaknem teljesen megegyezik a hegység középső-pleisztocénnak ítélt hegyláblépcsőivel.