Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)

II. GEOMORFOLÓGIAI KÖRZETEK (Lovász György)

Formatípusok A körzet formakincse rendkívül szegényes. A gránit lepusztulásformái, a mindent elfedő lösz gátló hatása miatt nem találhatók meg. A mai alaktani jellegre nemcsak a formák viszonylag kicsiny száma, de a található néhány típus uralkodó területi elterjedése a jellemző. Ezért a terület morfológiailag meglehetősen egyhangú. Legjellemzőbbek a valószínűleg szerkezeti vonalak mentén alakult völgyek. Ezek a tönk D-i és DK-i lejtővidékét uraljak. Ugyanennek a területnek másik jellemző formatípusát képviselik a szerkezeti völgyek között kialakult völgyközi hátak, amelyek itt inkább a délies irányban erősen lejtő platók fogalmával azonosíthatók. Ez a jelleg csak ott nem található, ahol ezekhez a völgyekhez deráziós képződmények csatlakoznak. Számuk, illetve területi elterjedésük nem számottevő. Leginkább a Duna völgyéhez közeli, nagy reliefenergiájú területeken találhatók, ahol a völgyképződés hosszabb ideje és intenzívebben megy végbe, mint a magasabb fekvésű gránit felszínen. Viszonylag gyakoribb forma a löszmélyút, amely legfőképpen a nagy reliefenergiájú domboldalakban, illetve a gránit-felszín közelében található. 11.1.3. Villányi-hegység Az ország legdélibb fekvésű, szerkezetét illetően legváltozatosabb, és domborzatilag a környezetétől hazai viszonylatban is a legmarkánsabban elkülönülő morfológiai körzete. A területen az eddigi geológiai kutatások öt pikkelyt mutattak ki, amelyek mezozoós rétegekből épültek és gyengén Ny—K-i irányú csapásúak. A legújabban feltárt ötödik pikkely (Wein Gy.—Moldvay L. 1966) a hegység D-i előterében mutatható ki a fúrások rétegsorában (Beremendi-pikkely). Ennek a képződménynek domborzati megjelenése már nincs. A terület geológiai, morfológiai és fejlődéstörténeti problémáit Bertalan K. (1963), Cholnoky J. (1929, 1936), Fölöp J. (1966), Kaszap A. (1958, 1959, 1961, 1962, 1963, 1964), Kőrössy L. (1963), Kretzoi M. (1953, 1956), ifj. Lóczy L. (1912), Lovász Gy. (1964, 1973), Pécsi M. (1959), Rakusz Gy.—Strausz L. (1953), Róna J. (1913), Scheffer V.—Kántás K. (1949) Somogyi S. (1960), Strausz L (1942, 1952), Szabó P. Z. (1956, 1957b, 1961a), Szederkényi T. (1964), Szénás/ Gy. (1964), Vadász E. (1946, 1960), Wein Gy. (1967a, 1967b), Wein Gy.—Moldvay L. (1966) munkái elemzik. A Villányi-hegység tulajdonképpen egy Ny—K-i irányú geológiai horsztként értelmezhető. Északi szerkezeti és morfológiai határa gyakorlatilag egybeesik. Ezen a Palkonyai-víz és a Szavai-víz völgyei alakultak ki. Dél felé a szerkezeti és morfológiai határ már nem esik egybe. Morfológiailag az elkülönülés éles a falszerűen emelkedő és mezozoós rétegekből épült lejtő aljában. Szerkezetileg azonban a hegység, illetve az azt felépítő pikkelyek egyrészt Siklós térségében (Várhegy), másrészt a Kistapolca és Beremend területén található mészkőszirtekben folytatódnak. Keleten a szerkezeti és morfológiai határ szintén egybeesik. Ezt a Karasica völgye jelenti. A Ny-i szerkezeti és morfológiai határ egybeesik ugyan, de ebben az irányban a hegység domborzatilag már nem különül el olyan élesen, mint a korábban említett égtájakban.