Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)

II. GEOMORFOLÓGIAI KÖRZETEK (Lovász György)

Az eocén és oligocén meleg-nedves, sokszor trópusi klímája alatt a felszín gyors ütemben areálísan denudálódott. Mind a K-i, mind a Ny-i hegységrészben minden valószínűség szerint hatalmas mennyiségű, korábban képződött kőzetféleségek pusztultak el. A középső-triász anisusi emelet mészkövére rakódott rhäti emeletbeli homokkövek és agyagpalák pl. a Ny-i hegységrész ma magasabban fekvő területeiről szinte teljes egészében lepusztultak. Feltételezhető, hogy a középső-mecseki süllyedékben és a K-i hegységrészben kimutatható többszáz méter vastag jura képződmények beborították a Nyugati-Mecsek egy részét is. Ez a rétegsor ma hiányzik az említett hegységrészben. A lepusztulás fő időszaka valószínűleg szintén az eocén—oligocénre tehető. Ebben az időben nemcsak a Mecsek, hanem tágabb környezete is szárazföld volt. Figyelembe véve ezt a viszonylag hosszú időszakot és általában meleg-nedves, trópusi klímáját, joggal feltételezhető, hogy ez volt a hegység életében az első olyan szakasz , amikor nagyarányú lepusztulást és ezen keresztül valamilyen fokú tönkösödést tételezhetünk fel. Ez a folyamat valószínűleg a közép-miocén helvét emeletig tartott. A helvét emeletből származnak ugyanis az első rétegek, amelyek először kavicscsal, konglomerátummal, homokkal kezdődnek, és később egyéb édesvízi rétegekkel folytatódnak széntelepek kíséretében. A fácies jellegéből következően tény, hogy a helvétben gyenge süllyedési szakasz van, és a parti, part közeli zóna a hegység területére tevődött. Itt rakódtak le a korábban említett és a denudáció közeli jelenlétére utaló rétegek. Ez a miocén transzgresszió a stájer orogén fázis hatására jött létre. Vadász E. (1935) szerint ezek a képződmények tetemes vastagságúak (800 m), ami egyben jelentős mértékű denudációra is enged következtetni. Lényegében tehát az eocén—oligocén időszakból nincsenek denudációra következtetni engedő rétegeink, de a helvétből már vannak. Az emelet felső részében mélyebb vízre utaló tengeri rétegek (foraminiferás agyag, felette laza meszes homokkő és végül lithothamniumos mészkő) találhatók. E rétegek felső-helvéti medencesüilyedést jeleznek, ami egyet jelent a miocénkori Mecsek terület csökkenésével. A helvét rétegek mai területi és magassági elhelyezkedése alapján biztonsággal kimutatható a hegység miocénbeli (helvét) kettős szigetjellege. A már korábban említett középsőmecseki süllyedékben ugyanis összefüggően megtalálhatók az időszak képződményei. Ezenkívül a hegység mai két morfológiai magját, a Nyugati- és Keleti-Mecseket övszerűen veszik körül a helvét, túlnyomóan szárazföldi rétegek. Ezek a legkülönbözőbb tengerszint feletti magasságokig húzódnak fel. A Ny-i hegységrészben egészen kicsiny területen 420 m tszf magasság körül is megtalálhatók. A K-i részben viszont Óbánya felett 470 m-ig nyomulnak fel. Figyelembe véve a helvét rétegek legmagasabb elterjedési szintjét, megállapítható, hogy a hegység a helvéti emeletig, a mai 450—470 m tszf magasságig tönkösödött. Az ennél magasabb felszínek tehát minden valószínűség szerint szigetként álltak ki a helvét tengerből. Ez a két sziget a Jakab-hegy—Misinatető, illetve a Keleti-Mecsekben a Zengő—Dobogó csoportja volt. Az említett térségek mindössze 100 m körüli magasságot képezhettek a tenger szintje felett. A miocén rétegek magasságbeli elterjedése és a morfológiailag kimutatható két hegység-mag igazolja, hogy ekkor abráziós tönkösödés zajlott le. A torton emeletben a gyakori fáciesváltozás mozgó medencealjra enged következtetni (Hámor G. 1970). Gyakori a fáciesben a kavics és a konglomerátum a lithothamniumos mészkővel. Az előbbi képződmények kétségtelen bizonyítékai a tor-