Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

utáni időben (középső-liász végén, felső-liász elején) denudálódni kezdtek. Mind ez arra enged következtetni, hogy a középső-liász (pliensbachi rétegek) süllyedés csak egy regionális epirogeneíikus jelenségnek fogható jel. A felső-liász végén (aaléni rétegek) újabb transzgressziós folyamattal találkozunk. Most azonban nemcsak egy regionális süllyedést tudunk az előbbivei azonos térségben kimutatni, valószínűsíthetünk egy emelkedési folyamatot is a mai Geresdi-tönk területén (21. ábra). Az itteni partvidék egy részét véljük felismerni a monyoródi említett rétegsor megfelelő részében. Ez a transzgresszió a Villányi-hegység térségét már nem érte el, mert ott réteghiány jelzi a szárazföldi periódust. A rétegvastagságok alapján úgy tűnik a Középső-mecseki alsó-liász medencekialakulása befejeződött (19. ábra). A keleti Mecsek térségében azonban tovább tart a süllyedés, mert a Kis újbányái-medence aaléni-bajóci emeletbeli általában márga rétegei lényegesen vastagabbak, mint az északi hegység peremen. Több irodalmi hivatkozást találunk a jurában már mindenképpen létező és a Mecsekkel azonos csapású paleozoos hátsággal kapcsolatban, amelynek üledékgyűjtő elválasztó szerepe lenne. Ez tehát azt jelenti, hogy felszínként kell ebben az időszakban értelmeznünk ezt a zónát. A liász rétegek regionális ősföldrajzi kiértékelése — úgy érezzük — nem egészen támogatja ezt a felfogást. Az alsó-liász rétegek regionális elterjedéséből látható, hogy azok a Mecsek területén partközeli, parti képződmények. Az ettől délre eső terület réteghiánya egyértelműen jelzi az egységes szárazföldi jelleget. A liász közepén — amikor a Mecsekben továbbra is partközeli képződmények jelezték a gyenge süllyedést — a Villányi-hegységben partközeli rétegek igazolják ugyanezt a folyamatot. A felső-liászban (aaléni) pedig a hegységtől alig 18—20 km-re délre mészkő jelzi, hogy az ekkor kiemelkedettnek ítélt paleozoos sáv közvetlenül délkeleti peremén sekély, de nyílt tenger van. így emiatt nem jogosult ennek a hátnak, mint felszínnek, azaz üledékgyűjtő elválasztanak jeltételezése. Középső-jura Délkelet-Dunántúl legjobban ismert területén a Mecsekben csak faunisztikai módszerrel választható el a liásztól. Ez a zavartalan kőzettani átmenet igazolja, hogy az ősföldrajzi viszonyokban is a teljes fokozatosság tapasztalható. A deltára parti, partközeli szárazföldi, illetve tengerparti akkumulációra utaló képződményeket az időszak első felében az állandó vízzel borított felszínek jellegzetes üledékei, a márgák váltják fel (VADÁSZ E. 1935., 1960). Az időszak második felében a Mecsekben ez a fejlődési irány folytatódik. A süllyedés állandósul, így a márgák mind kisebb és a mészkövek mind nagyobb szerephez jutnak. Az egész középső-jura rétegsor jellegzetes vörös és barna színe is arra enged következtetni, hogy a Mecsek térségében a szárazföld nem volt messze és az erősen kilúgozott és ezért a vasvegyületekben feldúsult anyagnak lehetősége volt még az üledék színezésére. Ennek a színnek jelenléte egyben intenzív lepusztulási folyamatokra is következtetni enged, mert a mészkő képződése közben jelentős szárazföldi eredetű anyagokat kapott, amiért előbb márga, később homokos mészkő tudott csak képződni.